Mitől függ érzelmi iránytűnk működése?

Érzelmeink iránytűként szolgálnak a világban való működésünkben, abban segítenek minket, hogy jobban kiigazodjunk a különböző helyzetekben és reagálni tudjunk azokra. Gondoljunk csak arra, hogy ha félelmet élünk át, akkor rögtön tudjuk, hogy valami minket fenyegető helyzetbe kerültünk!

Ekkor próbáljuk biztonságba helyezni magunkat:

• vagy azáltal, hogy megküzdünk a minket fenyegető dologgal, vagy, ha ez nem lehetséges,
• elmenekülünk előle. Ha pedig ez sem megy, akkor
• lefagyunk.

Érzelmeink tehát evolúciósan úgy lettek kitalálva, hogy segítsenek minket a túlélésben.

De mi van akkor, hogy ha mi egyáltalán nem barátként tekintünk az érzelmeinkre, hanem sokkal inkább egyfajta ellenségként, amivel meg kell küzdeni?

Az érzelemszabályozás zavarai

Előfordulhat, hogy azt érezzük, az érzelmi iránytűnk meghibásodott. Hogy minden kis mozdulatra vadul kileng. Vagy esetleg teljesen félretájol minket azzal kapcsolatban, merre is járunk.

Bár velünk született a képességünk, hogy az érzelmeket fel tudjuk ismerni magunkban és másokban, a korai tanulási folyamatoknak nagyon nagy szerepe van abban, hogy érzelmeink felismerésére és szabályozására mennyire leszünk képesek.

Nézzük meg először azt az esetet, amikor pontosan felismerjük, hogy mi zajlik bennünk – de érzelmeinket elviselhetetlenül intenzívnek érezzük!

Amikor elárasztanak minket az érzelmeink

Például éppen egy nem mindennapos orvosi vizsgálatra készülünk. Egyszer csak azt észleljük, hogy elönt minket a szorongás amiatt, hogy „mi van, ha fájdalmat foguk átélni”.

Teljesen természetes szorongást megélni egy ilyen ismeretlen helyzetben.

Szerencsés esetben ezt észleljük, megfogalmazódik bennünk, hogy szorongunk, és működésbe léptetjük önmegnyugtató stratégiáinkat, amelyek segítenek nekünk szabályozni ezt az érzést.

Kevésbé szerencsés esetben viszont – ha önmegnyugtató képességünk hiányos –, bár felismerjük, hogy szorongunk, azt éljük meg, hogy teljesen ki vagyunk szolgáltatva ennek a rossz érzésnek, aminek történetesen sosem lesz vége.

Ilyenkor a szorongás egyre inkább kiterjed, egyre intenzívebbé válik, teljesen elárasztva minket.

Mi okozhatja ezt?

Talán nem gondolnánk, de a felnőttkori félelmi reakcióinkat alapvetően meghatározza az, hogy amikor gyerekként félelmet éltünk át, akkor arra a környezetünk hogyan reagált.

Amikor a kisgyereket orvoshoz viszik, a helyzet szokatlansága teljesen érthető módon szorongást kelt benne. Ekkor a szülőt használja tájékozódási pontként arra vonatkozóan, hogy megértse, ő maga mit él át.

• Ha ekkor a szülő észreveszi a gyerekén a szorongást, elismeri azt, ugyanakkor képes saját érzéseit kezelni és megnyugtatóan jelen lenni, a gyerek szorongása lassan csillapodni kezd.
• Ha viszont a szülő észleli a gyerek szorongását, de ő maga is elárasztódik ettől, a gyerek szorongása még tovább fokozódik. Hiszen azt látja, hogy ez egy annyira fenyegető helyzet, amivel még az anyja sem tud megküzdeni.

Persze, az anya érzelemszabályozási sajátosságain túl fontos figyelembe venni a gyermek veleszületett tulajdonságait is. Vannak ugyanis olyan gyerekek, akik kis ingerre is hajlamosak intenzív érzelmi reakciót adni, majd csak nehezen tudnak visszatérni a nyugalmi állapotba. Őket sokkal nehezebb lesz megnyugtatni hasonló helyzetekben.

A fent leírt tapasztalatokkal a hátunk mögött elég nehéz lehet megengedni magunknak azt, hogy megéljük az érzéseinket. Lehet, hogy inkább az elkerülés mellett fogunk dönteni – akár olyan áron is, hogy nem megyünk el egy szükséges vizsgálatra.

Ezzel szemben, ha meg tudnánk engedni magunknak, hogy belemenjünk a szorongató érzésbe – bár átmenetileg kétségkívül az érzés fokozódását tapasztalnánk –, egy idő után megélnénk azt is, hogy ez az érzés csökkenni kezd, nem marad mindig ugyanolyan intenzív.

Amikor elzárkózunk az érzelmeink elől

Érzelmi iránytűnk másik zavara lehet az, amikor iránytűnk annyira el van állítódva, hogy fogalmunk sincs róla, hogy mit élünk át, meg sem tudjuk nevezni az adott érzést.

Maradjunk a fenti példánál! Tehát éppen az orvosi váróban ücsörgünk – felnőttként. Észleljük, hogy a torkunkban dobog a szívünk, izzadunk, és hogy „úgy általában” pocsékul érezzük magunkat. De hogy ezek a testérzetek milyen érzelmi állapottal függenek össze, azt nem igazán tudjuk megragadni.

És mivel már eleve megnevezni sem tudjuk, hogy épp mit élünk át, a szabályozás is akadályokba fog ütközni.

Most tekintsünk el azoktól az állapotoktól, amikor valakinek veleszületetten nehézségei vannak az érzelmek felismerésével! Kicsit nézzünk rá inkább arra, hogy hogyan tud ez az állapot létrejönni a korai kapcsolatokban!

Menjünk vissza az orvosi rendelőbe, ahol a gyerek és a szülő az orvosi vizsgálatra várakozik!

• Ha szülőnek fogalma sincs, hogy mi zajlik le épp a gyerekében, akkor segíteni sem tud neki abban, hogy hogyan értelmezze a helyzetet.
• Vagy éppen félrehangolja őt azzal kapcsolatban, hogy mit is érez. Például azáltal, hogy dühnek címkézi a gyerek viselkedését, holott a dühöt, lehet, valójában ő érzi a gyerek nehezen kezelhető viselkedésével kapcsolatban – és nem maga a gyerek.

Bármelyik helyzetről van is szó, azt láthatjuk, hogy az érzelemszabályozásunk alakulásában kezdetben nagy szükségünk van egy másik személyre. Valakire, aki segít nekünk eligazodni a belső tapasztalásainkban, segít nevet találni érzéseinknek, és csillapítani azokat.

Ha nem voltunk abban a szerencsés helyzetben, hogy gyerekként megtapasztaljunk egy ilyen kapcsolódást, egy terápiás kapcsolat keretében később is pótlódhatnak ezek a hiányok.

Érzelmi iránytűnket újra tudjuk hangolni, hogy aztán elindulhassunk az érzelmi önszabályozás útján.

Ha szeretnél még ügyesebb lenni az érzelemszabályozásban, lépj be az Önazonos Vagyok Klubba!