Kedves Olvasó! Ez az írás egy kétrészes cikksorozat második része. Az első részt erre a linkre kattintva olvashatod el.
Az előző cikkben szó volt róla, hogy sokszor nem látványos, ha egy családban nem jól működik a kommunikáció, az érzelemkezelés, a kapcsolati működés, és hogy sokakban él egyfajta pozitív torzítás is a felnövekedésükkel kapcsolatban.
Pedig bizonyos felnőttkori problémáink elárulják, ha gyerekkorunkban hiányt szenvedtünk alapvető érzelmi szükségleteinkben, ha a saját magunkról, a másik emberről és a kapcsolatról való gondolkodásunk nehezített pályán fejlődött.
A diszfunkcionális családban való nevelkedés felnőttkori jelei
A diszfunkcionális családban felnövő gyerekek felnőttkorukban sok nehézséget élhetnek meg párkapcsolataikban (és gyakran egyéb kapcsolataikban is). Nagyon széleskörű a problémák köre, melyeket tapasztalhatnak, nézzünk most néhány jellegzetes példát:
- Érzelmileg elérhetetlen, nárcisztikus vagy bántalmazó partnert választ.
- Kapcsolatában alárendelődik, saját érzelmi igényeit nem ismeri fel, vagy ha felismeri, lebeszéli magát róla.
- Képtelen igényeit kommunikálni, gyakran van bűntudata, rossznak érzi magát.
- Úgy gondolja, a kapcsolat problémáiról ő tehet.
- Túl soknak, túl kevésnek – vagy egyszerre mindkettőnek – érzi magát.
- A másik kívülről nyilvánvalóan problémás viselkedéseit máshogyan címkézi, súlyosságukat bagatellizálja, partnerét felmenti.
- Nem vár a másiktól egyenrangúságot, felelősségvállalást, érett viselkedést.
- Függő partner választása esetén tolerálja, bizonyos értelemben kiszolgálja a partner függőségét.
- Ő maga is érzelmileg elérhetetlen, saját sérülékenységével nincs kapcsolata belül, érzelmeit eliminálja, racionalizál, intellektualizál.
- Gyengeségét, sérülékenységét nehéz felismernie, elfogadnia vagy megmutatnia.
- Előfordulhat, hogy saját érzelmi állapotainak és indulatainak kezelésével időről időre gondja akad, alárendelődése időnként erős dühbe csap át, heves reakciókat mutat, ami aztán sokszor további bűntudatot és értéktelenségérzetet generál.
- Kommunikációs nehézségei akadnak, nem tud asszertíven fellépni, alárendelődik vagy kompenzálásképpen feljogosítottan működik.
- Érzelmi állapotainak kezeléséhez nem megfelelő eszközöket választ, nem tudja megnyugtatni magát, rossz megoldásai (munkafüggőség, szerhasználat) további nehézségekhez vezetnek, akár az eredeti problémákat teljesen elfedve.
Következmények
Az ilyen típusú kapcsolati működés szinte lehetetlenné teszi a kapcsolatban való megnyugvást, ellazulást, a kölcsönös érzelmi odafordulást, a transzparens, nyílt kommunikációt.
Gyakori az ilyen kapcsolati működésben a folyamatos űzöttség, egyfajta traumás nyugtalanság, melynek okai láthatatlanok az érintett számára. Gyakran azt sem ismeri fel, hogy valójában folyamatosan éber állapotban van, stresszel.
Ha mindezek mellett a személyiség működésében alacsony szintű a kontroll, az egyén életében megjelenhet az alkohol és a szerhasználat, vagy egyéb diszfunkcionális működés (munkafüggőség, pornográfia, indulatkezelési zavar, konfliktuózus emberi kapcsolatok).
Mindezek leírva nagyon súlyosnak hatnak, ám a mindennapokban ezek az emberek sokszor összességében jól funkcionálnak, kompenzálnak, így a környezet számára nem szembetűnő a szenvedésük. Dolgoznak, kapcsolatokat működtetnek.
Gyakran ők maguk sem tudják a problémáikat megfogalmazni, egyáltalán érzékelni. Körberajzolni, hogy valami nem jó. Hogy miért? Mert nekik ez a normális.
Ahogyan gyerekkorukban sem volt a családjuk feltűnően kirívó eset, az otthoni folyamatok nem voltak látványosak, úgy a felnőttkori problémáik sem mindig azok.
Rejtőzködő diszfunkcionális működés
Gyakran hisszük, hogy a „rossz gyerekkor” valami bűnügyi híradóba vagy pszichothrillerbe illő történet lehet csak. Holott a ránézésre szokványos, átlagos családokban is rengeteg problémás folyamat zajlik. Általában sok önismereti munka kell ahhoz, hogy rálássunk, amiben felnőttünk, hogyan frusztrálta vagy abuzálta sorra alapvető érzelmi igényeinket.
Ugyanígy a felnőttkori kapcsolati nehézségek is sokszor elfedődnek. Olyan káros hiedelmek támasztják körül ezeket, melyek jellemzően legyintéssel kezdődnek, és úgy folytatódnak, hogy „a nők…” meg „a férfiak…”, és jön valami, ami invalidálja, érvényteleníti a meglévő problémák miatti rossz érzéseket.
- „Egy asszony szoknyájának a ránca sok mindent elfed.”
- „A férfiaktól ne várj érzelmeket!”
- „Kislányom, a női lét áldozatokról szól.”
- „A férfiak nem sírnak.”
- „Ne bízz sose egy férfiban/nőben!”
- „A házasság nem habostorta.”
Káros, rossz, kapcsolatgyilkos hamuba sült pogácsák az életre, amikről még annak a lehetősége is elvész, hogy valaki érvényesnek tekintse a problémáit. Nem akarom eltagadni, hogy a hasonló kollektív tudásoknak néha van érvényessége, de ha egy ember szenved, ott érdemes megállni és alaposabban megvizsgálni, mi is történik éppen.
Diszfunkcionális családból diszfunkcionális párkapcsolatba
A diszfunkcionális családban felnövő gyerekek felnőttkori kapcsolatai nagyon hasonló ritmussal, sebességgel, mintázattal haladnak, hasonló érzeteket váltanak ki, mint amiben gyerek- és serdülőkorukat töltötték.
Ha egy instabil, elmosódó határokkal bíró, diszfunkcionálisan kommunikáló családban nőttünk fel, ahol az érzelmek nem jelenhettek meg, a családtagok között nem volt megfelelő érzelmi biztonság, egymás felé fordulás, akár megjelent elhanyagolás, abúzus, és mindennapos volt a másik állapotainak érvénytelenítése, empátiátlanság, gyakran kontrolláló viselkedés jelent meg, ezt fogjuk természetesnek tartani később is.
Ezt tanuljuk meg, hiszen ezt láttuk, ez égett a sejtjeinkbe. Számunkra így mennek a dolgok.
A diszfunkcionális családban nevelkedett gyerekek azért nem érzékelik problémának az ilyesmit később sem, mert soha senki nem mutatott mást, soha senki nem tanította meg őket, hogyan beszéljenek megfelelően egymással, hogyan nevezzék meg saját érzelmeinket, és azokkal mit kezdjenek – úgy, hogy az nem rombolja őket vagy a környezetüket.
Nem tapasztalták meg, milyen hátradőlni, nyugodtan élni, bízni a másik emberben. Soha nem alakulhatott ki reális, jó énképük, önismeretük, hiszen torzult tükrökbe néztek, problémás felnőttek téves értelmezései között éltek.
Sokan egy terápiás kapcsolatban élik meg először a valódi elfogadást, azt, hogy érzéseiket és igényeiket érvényesnek tartják, hogy valóban figyelnek rájuk és számítanak.
Kapcsolati minimumok
Hittel vallom, hogy mindenki úgy éljen, ahogy neki jó. Így aztán nehéz egy ilyen bekezdésnek nekiállni, mert valóban úgy hiszem, hogy sokféle módon lehet jól kapcsolódni, és kívülről nemigen mondhatjuk meg senkinek, hogyan legyen jó neki. Mégis érdemes néhány alapvetően elvárható jellegzetességet összeszedni.
A jól működő felnőtt kapcsolatokat bizalom és biztonság hatja át. A biztonságos kötődés egymástól való érzelmi függést feltételez, kölcsönös és folyamatos egymásra hatást. A felek számíthatnak egymásra, támogatóak és elérhetőek, a kapcsolat kiszámítható, nem fenyegeti állandó instabilitás. Mindenki tudja, hogy a másikra támaszkodhat, ott lesznek egymásnak, kölcsönösen támogatják egymást. Nem fenyeget a megszégyenülés és a magány veszélye, tiszteletteljes és egymást figyelembevevő a működés.
A közelség és a kötődés mellett megfelelő mértékben teret kap a felek autonómiája is. Ez egy dinamikus, állandóan változó egyensúly mentén alakul: mindenkinek van tere a közös élet mellett a sajátjára is, saját időtöltéssel, hobbikkal, baráti körrel. A kommunikáció nyílt, tiszteletteljes, tabumentes, empatikus és elfogadó, megjelennek benne érzelmek. Lehet egyet nem érteni, nem szükséges mindenben ugyanazt gondolni, időnként természetesen megjelennek konfliktusok, amelyek megbeszélhetőek és konstruktívan kezelhetőek.
A felek felelősséget vállalnak saját magukért, működésükért, nem egymást hibáztatják. Törekszenek a fejlődésre, felismerik saját nehézségeiket, melyeken egyénileg és együtt is képesek dolgozni. Fontosak a közös célok, a hasonló értékrend. Az intimitás, a szexualitás a kapcsolat része, a testi közelség nemcsak fizikai, hanem érzelmi kapcsolódás is.
Összegezve
Nagyon nehéz általában véve megmondani, mi a normális. Az emberi viselkedés a legbonyolultabb rendszer az élővilágban, lehetetlen teljes egészében modellezni. A legtöbb megjelenő érzelem, gondolat, viselkedés lehet adekvát és inadekvát is.
Nem lehet megmondani, hogy mennyi közös időtöltés, heti hány szexuális együttlét, mennyi féltékenység vagy közelségigény, hány óra beszélgetés vagy hány darab közös hobbi „normális” egy kapcsolatban.
Amire azonban figyelhetünk, és érdemes is figyelnünk: hogy hogy vagyunk mi, és hogy van a másik.
Ki hogy érzi magát? Nemcsak a kapcsolatban, hanem attól függetlenül, az életben is. Hiszen érzelmi problémáink gyakran nem nyilvánvaló tünetekben öltenek testet.
Sokszor épp az a nehéz, hogy aki diszfunkcionális családban nőtt fel, nem is tud arról, hogy érzelmi hiányai vagy jogos igényei vannak, fel sem tűnik számára a diszfunkcionális működés, aminek a részese.
Lehet, hogy csak motiválatlanság, lehangoltság jelenik meg, testi tünetek, alvás- vagy szexuális problémák, örömtelenség, általánosabb életvezetési nehézségek, elakadásérzés. Fontos, hogy odafigyeljünk magunkra és a társunkra is, és ha problémát érzékelünk, kezdjünk el foglalkozni azzal, hogy is vagyunk mi az életben, a világban.
Mindenkinek joga van egy saját maga által jónak tartott életet élni.
Sokakat nagyon korlátoznak a gyermekkorukból hozott terhek, hiedelmek, a nem jó mintázatok, amelyek beépültek a működésükbe. Ilyen lehet az is, hogy mit gondolnak saját magukról, a másik emberről és a kapcsolódásról. Rendben levőnek, okénak, jónak látják-e magukat, a másikat, a kapcsolódás pedig biztonságos, feltöltő élmény-e számukra.
Ha bármelyikben zavar támad, a legjobb elkezdeni ezen dolgozni, tudatosságot szerezni és segítséget kérni. Soha nem késő elkezdeni egy jobb életet!
Amennyiben szeretnél többet megtudni a toxikus családban való nevelkedés következményeiről, hallgasd meg az Amiről nem beszélünk… podcast kapcsolódó epizódját az alábbi képre kattintva!
