A digitális világban az instant külső megerősítés az egyik legfontosabb önbizalomszerző módszerünkké vált. Ha fogyókúrázunk és lement néhány kiló, azt örömmel osztjuk meg a közösségi oldalon, ahogyan a szakmai, vagy magánéleti haladásunk híreit is.
Lessük a lájkokat egy vizsgaeredményre, egy utazásra, egy fülbevalóra, de még egy reggelire is – mert egyszerűen jó érzéssel tölt el bennünket, hogy mások figyelnek ránk. Nincs is ezzel semmi gond, egészen addig, amíg a helyzet nem növi ki magát egyfajta pozitívmegerősítés-mániává, amikor már a belső bizonytalanságunkból fakadóan van szükségünk állandó kívülről érkező, méltató, egyetértő, támogató szavakra.
Ez az a szint, ahol az önbizalom már nem épül, hanem leépül és átveszi a helyét az örökös kétkedés – azt illetően, hogy elég jók vagyunk-e.
Csontvázak a szekrényben és önbizalomhiány
Azt, hogy kinek mennyi önbizalma van, számos tényező befolyásolhatja. Kezdetnek ott a genetikai örökségünk, az „alapcsomagunk” és erre hat aztán pozitívan vagy negatívan mindaz, amit gyerekként, majd serdülőként a családunkban és a közösségeinkben megtapasztalunk.
Az ember alapvetően társas lény, így tehát az önmagunkról kialakult képet, amelybe beletartozik az önbizalom és az önértékelés is, a környezetünk visszajelzéseiből is építjük fel. Ezek a kapcsolati tükrök formálják a személyiségünket, a hatásukra elhelyezzük magunkat valahol a világban, de egyáltalán nem biztos, hogy a megfelelő helyen.
Gyerekkorban a szülőkkel való kapcsolatunk táplálja, vagy éppen csorbítja az alakuló önbizalmat: ha a családunk nem hagy nekünk elég teret a saját döntéseink meghozásához, esetleg már kicsi korunkban címkéket kapunk és beskatulyáznak bennünket egy-egy szerepbe, az finoman szólva nem segít az egészséges énkép kialakításában.
Akiről túlgondoskodnak a szülei, azt egyfajta burokban is tartják – ezzel ellehetetlenítve, hogy az önértékelése egészségesen fejlődjön. Az ilyen gyerekből könnyen válhat bizonytalan, állandóan külső megerősítésre vágyó felnőtt.
Ugyanez a helyzet akkor is, ha édesanyánktól és édesapánktól nem kaptunk elég pozitív visszajelzést, támogatást, szeretetet – arról nem is beszélve, micsoda károkat tehet az alakuló személyiségben az, ha valaki diszfunkcionális családban nő fel, ahol gyakori a verbális vagy akár fizikai bántalmazás, esetleg jelen van valamilyen szenvedélybetegség.
Ezekben a helyzetekben könnyen megjelenhet a szégyen érzése is, ami tovább ront az önbizalom állapotán.
Ilyen szélsőségek mentén az önértékelésünk egyre törékenyebbé válik, amire még rátesz egy lapáttal, ha gyerekkorban kisközösségi szinten is bántalmazás áldozatává válunk.
Kijelenthető: a legtöbben úgy lépünk ki a felnőtt életbe, hogy van mit dolgoznunk az önbizalmunkon. Szinte nincs is olyan család, ahol, ha kinyitjuk, nem hullik ki egy-két csontváz a szekrényből.
A kívülről szerzett önértékelés kártyavára
De miért probléma az, ha az önbizalmunk várát külső megerősítésekre építjük? Leginkább azért, mert ez nem egy középkori monstrum, hanem egy kártyavár tulajdonságaival bír majd, amit az első szél is elfúj már. Gondolok itt arra, hogy ha az önértékelésünk mások véleményétől függ, akkor sajnos meglehetősen instabil.
Egy dicséret az egekbe emel, egy kritika pedig azonnal a mélybe taszít. Ráadásul a külső megerősítéstől való függés észrevétlenül kúszik be az életünkbe – pont mint más függőségek.
Ha nincs elég pozitív visszajelzés, akkor hiányérzet, szorongás alakulhat ki az egyénben, ami könnyen vezethet kapcsolatfüggéshez és megfelelési kényszerhez.
Ha mindig mások szemén át pásztázzuk önmagunkat, egy idő után elfelejtjük, valójában mi mit akarunk, mit gondolunk, mi fontos nekünk.
Mások véleményére alapozva elbukhatunk rengeteg csodás lehetőséget, jó munkát, de akár párkapcsolatot is, vagy hosszan benne maradhatunk olyan helyzetekben, amelyek ártanak nekünk.
Néhány személyes példa
- Nagyon rosszul éreztem már magam a munkahelyemen, sokáig mégsem léptem ki, mert akiknek kikértem a véleményét, kórusban szajkózták, hogy „manapság nagyon nehéz állást találni” – ezzel pedig gyengítették az elhatározásomat és időt veszítettem.
- Amikor boldogtalan, bántalmazó párkapcsolatban éltem, sokáig azért nem szakítottam, mert a környezetem arról papolt, „lehet, hogy ez az ember nem tökéletes, de annyi mindent megtesz értem, és egyébként is milyen szépen élünk”. Nem ők keltek-feküdtek vele minden nap, mégis jobban tudták, mi a jó nekem – és a véleményük miatt megkérdőjeleztem a saját érzéseimet.
Kár volt, mert ha időben lépek, ma kevesebb sebet kellene magamban hordoznom.
Azokat a döntéseket tehát, amelyeket elsődlegesen nem a belső hangunkra, hanem mások véleményére hallgatva hozunk meg, utólag sokkal inkább megbánhatjuk. Könnyen érezhetjük úgy, hogy valaki másnak az életét éljük.
Ilyenkor egy külső, sokszor kiszámíthatatlan mérce az irányadó számunkra, és emiatt előfordulhat, hogy csak akkor éljük meg önmagunkat szerethetőnek, ha megfelelünk mások elvárásainak. Idővel az önállóan meghozott döntéseink egyre ritkulhatnak – egészen addig, amíg be nem kebelez bennünket a teljes belső bizonytalanság.
Volt idő az életemben, amikor olyan bizonytalan voltam, hogy létkérdésekről döntöttem egy 50 forintos érme feldobásával – mert úgy éreztem, még rosszul dönteni is jobb, mint sehogy, és ez által beledermedni egy toxikus helyzetbe (aminek így vagy úgy, de mihamarabb véget kellene vetni).
„Értékes és szerethető ember vagyok!”
Az önbizalom megerősítése, kigyúrása kemény dió. És a magunkkal folytatott, őszinte beszélgetésekkel kezdődik.
- Mi az, ami nekem fontos?
- Mik az én értékeim?
- Miben hiszek?
- Milyen ember szeretnék lenni?
Amikor az önbizalmam építéséhez fogtam, listát írtam az erősségeimről és arról, milyen helyzetekben érzem magam önazonosnak. Ez segített különválasztani, amit én gondolok magamról, attól, hogy mások mit gondolnak rólam.
Minden reggelt úgy kezdtem, hogy elmondtam a tükör előtt: „nem tökéletes, hanem értékes és szerethető vagyok, és csak olyan emberek közelségére van szükségem, akik úgy fogadnak el, ahogy vagyok”.
Arra edzettem magam, hogy ne hagyjam lehúzni a lelkem a kritikák által, és fogadjam el, hogy a legtöbb vélemény, amit kapok, nem rólam, hanem arról szól, aki mondja. Ami neki nem tetszik, az az ő világában probléma és nem az enyémben.
Ott vannak például a ruhák. Van, aki kinevet és ízléstelennek tartja, hogy nagyon színesen öltözöm. De én imádom a zöldet, a kéket, a sárgát, a pirosat – akár együtt is –, mert jó hangulatba hoz, és nem fogok lemondani erről, csak mert valakinek rossz napja volt és beszólt.
Az egyik legjobb barátnőm vadássza nekem az extravagáns, szokatlan holmikat a turkálóban, pedig ő csak feketét-fehéret visel. Tényleg úgy szeret, ahogy vagyok – és én is őt.
Ha valaki igazán fontos nekünk, ha élmények és érzések kötnek össze bennünket, két másodpercig sem foglalkozunk azzal, hogy öltözködik. Szeretjük, mert az, aki. Mert olyan, amilyen. Szeretjük, mert önazonos.
Ha merünk önazonosak lenni és a belső hangunkra hallgatva élni, érte kiállni, az tiszteletet ébreszt másokban, megszűri a kapcsolatainkat, és végül csupa olyan ember vesz majd körül bennünket, akivel jól tudunk kapcsolódni. Ha külső megerősítésre, mások véleményére alapozva éljük az életünket, az őszinte, igazi, mély emberi kapcsolatainkat kockáztatjuk. Ne tegyük!
A megoldás: hála, motiváció, értelmes élet
Az én esetemben szuper önbizalomépítő módszer volt a napirend és az eredménynapló írása. Egyszerűen minden napra beiktattam valamit, ami a belső értékeim szerint fontos volt. És anélkül is nagyon büszke voltam magamra, hogy ezt másokkal megosztottam volna.
Ilyen volt például, hogy kivezettem az étrendemből az egészségtelen dolgokat, vagy hogy tudatosan figyelni kezdtem, hogy meglegyen a heti négy sportolásom, vagy amikor a szigorlatra való felkészülésemet beosztottam két hónapra (ami így napi két óra tanulást jelentett: egyet hajnalban és egyet este, lefekvés előtt), és napról napra felkészültebbnek éreztem magam.
Ha minden nap teszünk valamit önmagunkért, a fejlődésünkért, az egészségünkért, a jelenünkért és a jövőnkért, ami aztán egy naplóban lejegyezhető, egyre sokasodni fognak az eredmények, amelyekért büszkék lehetünk magunkra. Ez napról napra növeli az önbizalmunkat.
Én ehhez még hozzácsaptam a hálanaplót is.
Egy időben bevezettük a férjemmel, hogy mielőtt jó éjszakát kívántunk volna egymásnak, mindketten mondtunk 7 dolgot, aminek az adott napon örültünk, és amiért hálásak lehettünk. Ez persze magával hozta, hogy egymásnak is kedves dolgokat mondtunk: például „hálás vagyok azért, hogy ma olyan finom ebédet főztél nekem”, vagy „hálás vagyok azért, hogy ma segítettél annak a bonyolult táblázatnak az összerakásában” – ezáltal még fontosabbnak, még hasznosabbnak éreztük magunkat, ami szintén jó irányba formálta az énképünket.
Minél pozitívabb gondolatokat fogalmazunk meg önmagunkról, minél jobbnak éljük meg magunkat és az életünket, annál egészségesebbé válik az önértékelésünk, és annál kevésbé függünk majd mások véleményétől. Érdemes ezt megszívlelni, mert az utunk végén az fog számítani, mi hogyan éltünk, mi mindent tapasztaltunk meg az élet csodájából – és nem az, hogy ehhez mások mit szóltak. Persze, ehhez a folyamathoz idő, így sok türelem is kell – utóbbi leginkább önmagunkhoz.
Ha bővebben érdekel, milyen hatásokkal lehet a pszichére az online világ, a közösségi média, akkor hallgasd meg az Amiről nem beszélünk… podcast kapcsolódó epizódját az alábbi képre kattintva!
