Egy korábbi cikkemben már írtam röviden sokféleségünk eredettörténetéről, azonban most is ejtenék róla pár szót a megfelelési kényszer vonatkozásában.
Avagy mely részünk húzódik meg a másik reakcióinak pásztázása, a gondolatolvasási kísérleteink, a saját szükségleteink háttérbe szorítása mögött?
Ahogyan a minket körülvevő környezet és a felnövésünk során bennünket érő hatások azt formálják, milyen viselkedéseket és jellemvonásokat részesítünk előnyben, úgy természetszerűleg – a genetikai tényezők mellett – ugyanezen tényezők fogják azokat az alapvető, belső szabályainkat is felállítani, melyek megmondják, mennyire kell kedvesnek lennünk másokkal, mennyire van jogunk a saját magunk szükségleteit érvényesíteni, és milyen fokú figyelmet kell fordítanunk mások szükségleteire.
Megfelelési kényszer a Voice Dialogue rendszerében
A Hal és Sidra Stone által kidolgozott Voice Dialogue-rendszerben people pleasernek, azaz megfelelési kényszeres énrésznek nevezik azt az énrészt, amely abban nagyon ügyes, hogy ráhangolódjon a környezetében lévő emberek szükségleteire, és akár szavak nélkül, a többieket mintegy „letapogatva” igyekezzen gondoskodni azokról.
A Voice Dialogue megkülönbözteti az elsődleges énrészeket, melyek a személyiségünk fő alkotóelemét képezik, és a milyenségünket, karakterünket határozzák meg – illetve a kitagadott énrészeket, azaz azokat a jellemvonásainkat és részeinket, melyek a személyiségünkkel nem összeegyeztethetők.
A megfelelési kényszeres énrész ezek közül szinte mindig az előbbiekhez, az elsődleges énrészek közé tartozik, mivel társas lényként, a szocializációs folyamatunk során létfontosságú, hogy tudjunk másokhoz alkalmazkodni, együtt tudjunk másokkal működni, és rá tudjunk hangolódni a minket körülvevő személyek érzelmeire.
Megfelelési kényszer: énrészünk eredettörténete
Hogy konkretizáljam is a fent említett tényezőket, a teljesség igénye nélkül felvázolok néhány olyan esetet, melynek következtében a megfelelési kényszeres vagy mások kedvében járni akaró énrész leginkább hangsúlyossá válhat:
- Abban az esetben, ha egy családban az egyik alapvető szabály az volt, hogy mindenkivel nagyon kedvesnek kell lenni.
- Ha nem volt kialakult kultúrája a nemet mondásnak a családon belül és/vagy nem jutalmazta – akár egyenesen büntette – a környezet, ha szerettünk volna nemet mondani.
- Ha egyik vagy mindkét szülő narratívája az volt, hogy az ő szükségleteiket és igényeiket kell a gyermeknek előtérbe helyeznie. A gyermeknek emiatt le kellett kapcsolódnia a saját érzelmi világáról és szükségleteiről. (Azaz nárcisztikus hajlamúak és/vagy érzelmileg éretlenek voltak a szülők).
- Érzelmileg és/vagy fizikailag bántalmazó környezetben, vagy nem biztonságos otthonban nevelkedett az egyén.
A fenti esetek egyenként vagy akár együtt, egyszerre is előfordulhatnak. Ezeket végignézve talán meg is érthetjük, miért vezethetnek ezek a történetek ahhoz, hogy valakinek az váljon az alapvető működési módjává, hogy mindenkihez nagyon kedves legyen. És akár a saját szükségleteinek és autentikus érzelmeinek az elnyomása árán is igyekezzen állandóan mások kedvében járni.
Akár a „legyél mindenkivel kedves” szabálynak akartunk megfelelni, akár a nemet mondási és önérvényesítési kísérleteinket törték le szisztematikusan. Azt tanultuk meg ezekben a helyzetekben, hogy az alkalmazkodás, a megalkuvás és a behódolás lesz a legjobb stratégia a megküzdésre. És a leginkább jutalmazott viselkedés.
Ha pedig a bántalmazó, diszfunkcionális vagy érzelmileg éretlen családrendszert nézzük, nagyon sok együttérzésre adhat okot, ha látjuk, mennyire fontos munkát végzett el a mi védelmünkben az a részünk, aki igyekezett a feszült, esetleg nehezen kiszámítható szülő legapróbb rezdüléseit is lekövetni, és mindent megtenni azért, hogy megelőzzön egy kirobbanni készülő konfliktust vagy egy bántalmazó helyzetet.
Hogyan munkálkodik a megfelelési kényszer felnőttkorban?
Az egyensúly felborulását, azaz azt, hogy a people pleaser részünk túlságosan is előtérbe kerül, kiválthatják kisebb és nagyobb intenzitású pozitív és negatív hatások egyaránt. Mindenesetre, ha a felnőtt életünkben keressük ennek a részünknek a nyomát, leggyakrabban társas interakcióinkban vagy munkahelyi helyzetekben (azoknak szintén főleg a társas aspektusaiban) érhetjük utol.
A people pleaser az a részünk, aki segít nekünk, hogy könnyebben alakítsunk ki új ismeretségeket – mondhatni, egyfajta szociális olajozóként működik.
Például segíthet nekünk egy állásinterjún hamar megtalálni a közös hangot az interjúztatóval vagy a leendő főnökünkkel. De segít abban is, hogy gördülékenyebbek, kellemesebbek legyenek a hétköznapi interakciónk – például hivatalokban, bevásárláskor, éttermekben.
Fontos azonban felismerni, amikor „a jóból is megárt a sok”.
Ha felborul az egyensúly – Nem létező énhatárok és az önazonosságunk elvesztése
Mint minden énrész esetében, itt sem az énrész megléte az, ami hátrányos. Nem arról van szó, hogy bármelyik részünk is „rossz” lenne. Hiszen a fenti felsorolásból is láthatjuk, hogy mennyire fontos feladatokat látott (és lát el még felnőttkorban is) a megfelelési kényszeres énrész.
Ezt a pejoratív társításokat ébresztő elnevezést én épp ezért szeretem úgy módosítani, hogy „az a részünk, akinek fontos, hogy a másik kedvében járjon. Aki a másik szükségleteire is figyel”.
Ami nehézségeket okozhat tehát, az az, ha valami miatt annyira felborul az egyensúly, annyira túlműködésbe kerül a people pleaser énrészünk, hogy szinte ellehetetleníti az önazonosságunkat és az önérvényesítésünket.
Gyakori tünete lehet ennek, ha például már a nemet mondás gondolatától is kiráz minket a hideg.
Hogyan nézhet ez ki a gyakorlatban?
Előfordulhat például, hogy a munkahelyünkön volna szükségünk arra, hogy jelezzük: feladataink mennyiségét tekintve elértük a kapacitásunk határát.
De megeshet az is, hogy éppen a közeli kapcsolatainkban lenne szükségünk határok állítására. Nemet mondani bizonyos viselkedésekre, lemondani túlvállalásokat, vagy észrevenni, hogy bizonyos interakciókat már csak azért tartunk fenn, mert kötelességünknek érezzük.
Összegezve elmondhatjuk tehát, hogy azokban az esetekben, ahol a megfelelési kényszeres rész túlműködik, ott eltávolodtunk a saját, autentikus, belső szükségleteinktől. A testünk jelzéseitől, a dühünktől. A fókuszunk középpontjába pedig valaki más szükséglete, a vélt vagy valós elvárásoknak való megfelelés és a „szófogadás” került.
Kedves Olvasó! Ez az írás egy kétrészes cikksorozat első része volt. Folytatását (a people pleaser terelgetéséről) erre a linkre kattintva olvashatod el.
Felhasznált irodalom
- Hal Stone, Sidra Stone – The Voice Dialogue Video/Audio Series
- Hal Stone, Sidra Stone – Embracing Our Selves, The Voice Dialogue Manual, New World Library, 1989
- Hal Stone, Sidra Stone – The Pleaser, The Mendocine Audio Casette Series, Delos Inc.
- Robert Moore – Angels, Demons and Spirit Possession. New Perspectives on the Collective Unconscious and the Daimonic, 1997 CG Jung Institute of Chicago
Ha szeretnél dolgozni azon, hogy jobban menjen az asszertivitás, lépj be az Önazonos Vagyok Klubba!
