Vajon mi fog már megint kiderülni, mit nem csináltam eddig jól? Mit kellett volna még, vagy másként tennem a gyerekeimért? Milyen új csodamódszer/immunerősítő gyógyszer/baba-mama-papa foglalkozás van a nap alatt, ami nélkül biztosan kevesebbet adok a gyerekemnek, mint tehetném?
Tengernyi lehetőség, különböző nézőpontok és szemléletek vesznek minket körbe a helyes gyereknevelésről, amik megszólíthatják bennünk a kétséget, hogy vajon megadunk-e mindent szülőként a gyermekeinknek. A gond pontosan ezzel a mindennel van, ami azt sugallhatja, hogy létezik tökéletes szülő – és hogy annak is kell lennünk.
Néha mind kevésnek érezzük magunkat
Sokunknál automatikusan bukkannak fel azok az emlékek, amikor valamiért nem éreztük elég jónak magunkat a szülői szerepünkben. Például a legutóbbi oviba, vagy iskolába készülés reggeléről, amikor végképp elfogyott a türelmünk, és utána hosszan gondolkodtunk, vajon mit kellett volna másként tennünk, hogyan kellett volna ügyesebben megoldani egy feszült helyzetet, türelmesnek maradni…
Rengeteg frusztráció érhet minket, ha tökéletesek próbálunk lenni szülőként. Ha ennyire magasan van a léc, hiszen mindent meg szeretnénk adni a gyermekeinknek, akkor könnyű lépten-nyomon hibát találni magunkban.
A jó hír, hogy megéri nem tökéletesnek lenni. A rossz pedig, hogy igazából egyáltalán nem könnyű lejjebb adni a maximumból.
Megéri megelégedni a „csak” elég jó anyasággal
Aki töpreng és vizsgálja magát szülőként, annak máris dicséret jár, hisz egy ismérvével biztosan rendelkezik az elég jó szülőnek: tudja, hogy hibázik, ráadásul szeretne fejlődni, épülni.
Winnicott nyomán Bruno Bettelheim gyermekpszichológus arra biztat minket, merjük belátni, hogy többet adunk, ha „csak” elég jók vagyunk.
Fontos, hogy tisztázzuk a reális elvárásokat magunk felé, mert ezzel mutatunk modellt a gyermekeknek is, akik tudattalanul is megfigyelnek és magukba olvasztanak minket. Szülőként nagyon érzékenyek vagyunk a környezetünk jelzéseire az anyai, apai szerepünkkel kapcsolatban. Nem csoda, hiszen a szülői képünk önmagunkról, a szülői identitásunk pontosan annyi idős, mint a legidősebb gyermekünk. A gyermekinkkel együtt növekedünk és formálódunk mi is szülőként.
A gyerekek úgy alakítják az identitásukat, hogy visszajelzéseket kapnak a környezetüktől – szülőként mi is fogékonyak vagyunk ezekre a jelzésekre. Ideális esetben megfigyeljük, milyen érzést váltanak ki bennünk ezek a visszajelzések, és megvitatjuk magunkban, hogy mivel tudunk egyetérteni és mivel nem egy-egy tükörképből, amit nekünk tartanak.
Úgy gondolom, elég jó szülőnek lenni ma azt is jelenti, hogy nem hagyjuk magunkat kétségbeesni minden új irányzattól, de nem is ragaszkodunk rugalmatlanul egy szent és sérthetetlen nevelési elvhez. Nem hagyjuk elsodorni magunkat egy kritikától, vagy epés megjegyzéstől, de nem is tartjuk a mi szülői megoldásainkat egyetlen elfogadható etalonnak. Megvizsgáljuk a felénk érkező jelzéseket a külvilágtól, kérdőre vonjuk, melyik nevelési eszközünk elég hatékony és empatikus is egyszerre a gyermekünkkel, és melyik nem annyira sikeres. És legfontosabb tükörnek a gyermekünket hagyjuk meg.
Az elég jó szülő gyengéd és megértő önmagával szemben is
Sokféle elvárás vesz minket körül, könnyű elveszettnek érezni magunkat benne. A mi szüleink generációja például még elég más környezetben nevelt minket. Másabbak voltak a nevelési elvek, sokszor az elképzelések is a családi szerepekről, így könnyen találhatjuk magunkat abban a helyzetben, hogy nem értenek egyet velünk, vagy legalábbis nem látják át a mi módszereink értelmét. Könnyen tűnhet számukra egy új, „brit tudósok” által hirdetett eredmény hóbortnak, amiről egy-két éven belül valami teljesen mást gondolunk majd.
Ezek a frusztrációk velünk vannak, együtt élünk velük – de akár fejlődhetünk is belőlük. Ezt igyekszik az elég jó anya a gyermekének is megadni: a tapasztalatot, hogy a frusztráció kibírható. Sőt, előbb-utóbb kezelhető és akár kreatívvá, bátorrá is tehet minket, hogy szembenézünk vele.
Hiszen nem elkerülhető, hogy kudarc, frusztráció nélkül nőjön fel valaki, de meg lehet tanulni – ha engedjük ezt magunknak is átélni –, hogy igenis megoldhatóak a gondok, vagy legalábbis kezelhetők a gondokat kísérő érzések.
Az elég jó anya figyel. Nem zárja ki a külvilágot, de lecsendesíti azt annyira, hogy meglássa a gyermeke igényeit – és ki is elégíti azokat. Ugyanakkor figyel a saját igényeire is, és nem hagyja, hogy ezeknek krónikus betöltetlensége megnehezítse a gyermekéhez való megfelelő kapcsolódást. Az elég jó szülő hibázik is, és elég bátor hozzá, hogy ezt magának és a gyermekének is bevallja. Megmutatja, hogy a hibák jóvá tehetőek.
Miért éri meg „csak” elég jónak lenni?
- Mert ha egy perfekcionizmusra sarkalló világban a gyermekünk példát tud venni rólunk és arról, mi hogyan tudunk megelégedni a nem tökéletes teljesítményükkel, az sokkal jobban az életre tanítja őt.
- Mert azzal, hogy pont annyit segítünk a gyermeküknek, amennyire szüksége van – nem többet, nem kevesebbet –, önbizalmat nyerhet.
- Mert a tökéletes anyák nehezen tudnak kapcsolódni anyatársaikhoz. A tökéletesség falán nehéz átjutni. Az elég jó anya viszont toleráns más szülők eltérő nézőpontjával szemben, és könnyebben kapcsolódik is hozzájuk.
- Mert az elég jó anya igyekszik megismerni a gyermekében éppen kibontakozó személyiséget, ezért kapcsolatuk valódi. Engedi, hogy a gyermeke önmagává fejlődhessen. Nem kell tökéletesnek lennie, elég, ha önmaga, ebben pedig a hibák is elférnek, és ezekkel együtt szereti őt.
Ha szeretnél egy elfogadó közösség tagja lenni, lépj be az Önazonos Vagyok Klubba!
