Reggel 7:32. Már ajtón kívül kellene lennünk, de nincs rajta zokni. Egyik lábán sem. Pedig annyiszor kértem, hogy nem is tudok olyan sokáig elszámolni.
Nem eszi meg azt az ételt, amit azért főztem, mert ő maga azt kérte ebédre.
Öt perce zokog amiatt, hogy vizes lett a bőre a fürdőkádban, ahol azért van, mert hat perccel korábban még alig várta a fürdést.
Nem akar aludni. 20 perce fekszünk csendben, már azt hiszem, elaludt, amikor megint megszólal: „Mama…”
Mindenki minket néz a pláza közepén, mert ordít, hogy nem tud egy lépést sem menni, és vegyem fel.
Ismerős? Kisgyerekes anyaként ezekből napi 5–10(–…..x) darabot megoldunk, mert a gyerekek, életkori sajátosságaikból fakadóan, egyszerűen ilyenek. Persze, vannak egyéni temperamentumkülönbségek, de bizonyos dolgokban nagyon hasonlítanak a 2–4–6 évesek.
Érzelemszabályozásuk és indulatkontrolljuk gyenge, a világ dolgaiban kevéssé tájékozottak (például az égvilágon semmit nem jelent nekik, hogy 8-tól meetingem van és sietünk, vagy nem fér a havi büdzsébe a kirakatban látható csillámos, rózsaszín futóbicikli), és ahhoz, hogy jól működjenek, a felnőtt segítségére van szükségük.
Egyedül nem tudják a saját érzelmi alapszükségleteiket kielégíteni.
Egy darabig még a vádlijukat sem tudják megvakarni, ha viszket, mert nincs kontrolljuk a saját kezük fölött sem. Gondoljunk csak bele, mennyire kevés dologra képes egy újszülött! És még sok-sok évig számos alapvető dologban kell, hogy a felnőtt segítse őt praktikus és érzelemszabályozási téren egyaránt.
Ilyen a szülőség, fárasztó műfaj, nem egyemberes (nem is kettő), nem véletlen mondják, hogy egy egész falu kell egy gyerek felneveléséhez.
Anyaság a 21. században
Manapság sokat lehet olvasni, hallani a kötődő nevelésről, a gyerekek igényeiről; pszichológiai, nevelési témájú könyvek jelennek meg; közösségimédia-csoportokban és blogokon tájékozódhatunk minden minket érdeklő, gyerekekkel kapcsolatos témában.
Rengeteg információnk van arról, hogyan lehet jól csinálni. És időről időre nem jól csináljuk.
Elvesztjük a türelmünket, kifakadunk, veszekszünk, kiabálunk, haragszunk, és persze elbizonytalanodunk, pusztító bűntudatunk lesz, a magas elvárásaink harsognak belül és szégyenkezünk, amiért nem vagyunk jó anyák. Néha túlságosan korlátozóak vagyunk, máskor meg túl megengedőek. Már miközben csináljuk, tudjuk, hogy ennek nem lesz jó vége…
Mi történik ilyenkor valójában?
Ha az ideáltipikus helyzetet nézem, a gyermekkel levő felnőtt jó szülőként funkcionál. Képes szabályozni magát, és segíteni a gyermeket minden felmerülő kérdésben, stabil, megfontolt, racionális és egyúttal empatikus is. Mindannyiunkban él egy ilyen énrész: a saját Egészséges Felnőtt vagy jó szülő énrészünk, amelyikkel tudjuk, hogyan érdemes és jó a gyermekkel kapcsolódni, észlelni tudjuk az igényeit, türelemmel és segítő szándékkal tudunk hozzá állni.
Ámde mi is emberből vagyunk, és nem csupán Egészséges Felnőtt/jó szülő énrészünk van, hanem számos sebet hordozunk saját élettörténetünkből, s elsősorban gyermek- és serdülőkorunkból. Az akkori hiányaink, nehézségeink, traumáink és az azokra megtanult automatikus reakcióink velünk vannak – nemcsak a mindennapjainkban, párkapcsolatunkban, teljesítményhelyzetben, hanem akkor is, amikor gyerekeink körül vagyunk.
A turbulens, heves érzelmek megjelenése, az érzelmi elöntöttség minden helyzetben egy jel
– hiszen az érzelmek eleve is szignálok, jelzések: megmutatják, milyen a viszonyunk egy adott dologhoz. Ha pedig nem csak indokolt mértékűek, hanem szokatlanul erősek, elöntőek, mindenképpen érdemes megvizsgálnunk, pontosan mi történt, mert valószínűleg valamilyen fájdalmas pont vált érintetté.
Úgy fogalmazhatnánk, hogy ha a gyerek tesz/mond valamit, amitől olyan állapotba kerülünk, hogy a reakcióink fölötti kontroll kiesik a kezünkből, akkor ez az esemény mintha „benyomna egy negatív gombot” rajtunk, elindul egy rossz kör, és megjelenik az automatikus diszfunkcionális, nem jó reakció.
A gyerekek ilyenkor olyan pontjaikra (triggerpontjainkra) tapintanak, azokat a gombjainkat nyomogatják, amik nincsenek megdolgozva, ahol van valami eredetileg felhalmozódott hiány, sérülés, repedés, és azon a területen „nem vagyunk a magunk urai”.
Hogyan azonosítható a trigger?
Azért nehéz rajtakapni ezt, mert első ránézésre általában nagyon nem egyértelmű, mik ezek a triggerpontok. Az alábbi kérdések azonban segíthetnek egy kicsit tisztázni a helyzetet – érdemes feltennünk tehát ezek magunknak a feszültséggel járó szituációkkal kapcsolatban:
- Miért vesztem el a higgadtságom attól, hogy a gyerek – pont úgy viselkedik, mint máskor is – ellenáll/irracionális/akad valami igénye?
- Miért pont ez a konkrét eset nyomta be a gombomat?
- Miért ott vesztem el a türelmem, leszek ingerült, emelem fel a hangom, vagy zavarodok össze és engedek?
- Miért lesz pusztító bűntudatom vagy válok érzelmileg hideggé?
Triggerek és sémák
A sématerápia sémáknak hívja azokat a gyerekkorból hozott téves tudáscsomagokat, amik megnehezítik az életünket. Néhány gyakori séma például a
- csökkentértékűség/szégyen,
- a kudarcra ítéltség,
- az önfeláldozás,
- az elégtelen önkontroll,
- a könyörtelen mércék/hiperkritikusság,
- az érzelmi gátoltság.
Már a nevükből is érezhető, hogy ha bármelyiktől szenvedünk, és a gyerek épp ezt „benyomja rajtunk”, érthetően kiesünk a stabil, higgadt, megfontolt, racionális és empatikus, jó szülői szerepből. De hogyan nézhet ez ki a gyakorlatban?
Első példa
Épp végzel a porszívózással, amúgy is fáradt vagy, és sürget a közeledő esti rutin. Még gyorsan be akarsz indítani egy mosást, mert holnap vendégek jönnek, legyen minden rendben. Erre viszont az 5 éves gyereked az asztalnál rajzolgatva elkezd mesélni valamit, izgalmában hadonászni kezd, és kiborítja az asztalon álló váza virágot. A váza eltörik, minden vízben tocsog, a szőnyegre is ment, kicsit talán foltot is fog hagyni…
Azonnal aktiválódik a hiperkritikusság/könyörtelen mérce séma: rendetlenség, kosz, mit fognak szólni, hogy néz ki a szőnyeg, a lakás szép kéne legyen, mibe tedd a virágot…
Az elöntő szorongás túlkompenzálásaként jöhet düh vagy extrém kontroll, a gyerekkel lehet kiabálni – aki ettől még jobban sír –, vagy mérgesen elküldeni – amitől nagyon fog szorongani egyedül a szobájában –, esetleg a helyzetet elkezdeni túlkontrollálni és aprólékos restaurációba fogni.
Valójában nem történt semmi igazán fontos, az Egészséges Felnőtt énállapot számára ez egy meglehetősen jelentéktelen és mindenképpen megoldható, kezelhető kérdés, a virág majd átkerül másba, a szőnyeg megszárad, a víz feltörölhető, az üvegszilánk felsöpörhető, mosás maximum halasztva. A fontos az, hogy az ijedt 5 éves megnyugodjon és a szilánkok eltűnjenek, mert veszélyesek. A helyzet kezelhető, de az aktiválódó séma elmossa a helyzet fölötti kontrollt, és a valaha, régen kialakult és akkor jól bevált, de mára diszfunkcionális, ártó működésmód lép a helyébe.
Második példa
Esti altatás, már olvastál két mesét is, még le kell ülnöd este dolgozni, pedig már így is alig látsz. A gyerek nyaggat: még egyet, még egyet! Racionálisan a villanyoltás lenne a jó út, de a gyerek nagyon szomorúnak tűnik, amikor hogy nem lesz még egy mese. Könyörög. Aktiválódik
- a csökkentértékűség séma (úgy érzed, amúgy sem foglalkoztál vele ma eleget, rákiabáltál délután) és
- az önfeláldozás is (nem is fontosak az igényeid, legyen csak jól a másik).
Még egy mesét elolvasol, ráadásul a hosszút, de a végére már nagyon feszült vagy, mégis csak veszekedés lesz, a gyerek pedig holnap is újra nekiáll a hosszas könyörgésnek, mert látja, hogy hiába mondod, hogy „csak két mese lesz”, mindössze könyörgés kérdése, hogy legyen több. (A következetesség és a reális határok kialakításának fontosságáról egy hamarosan megjelenő cikkünkben olvashattok majd.)
Mit tehetünk ilyen szituációkban?
Mindkét helyzetben aktiválódott a saját múltad, annak sérülései, és a „robotpilótád” – aki átveszi a stafétabotot a nehéz helyzetekben az Egészséges Felnőtt énállapotodtól – bevetette a nem jó megoldásokat. Cserébe a gyerek valós igényei teljesen elhalványultak, saját érzelmi elöntöttséged megjelenésekor az iránta való hatékony, értő figyelmed elveszett.
Az ilyen helyzetek jövőbeni elkerülése végett a legjobb, ha megismerjük saját működésünket, feltérképezzük jellegzetes reakcióinkat, a mintázatszerűen megjelenő viselkedéseinket, érzelmeinket, hiedelmeinket. Érdemes minél többet befelé figyelni, működésünket alaposan megvizsgálni, egy Megfigyelő Ént kifejleszteni, sok-sok tudatosságot vinni mindennapjainkba.
Ismétlődő, problémás működéseink mögött biztosan található valamilyen közös rendezőelv.
A sématerápia pedig nagyszerűen érthető, egyszerű nyelvezettel tud ebben segíteni (számos remek magyar nyelvű könyv elérhető ebben a témában).
Rövid távon, az aktuális helyzetben pedig mindig arra figyeljünk, mi lehet a gyerek valódi szükséglete. Az ugrabugráló gyerek jól érezte magát, nem akart semmi rosszat, a figyelmünkre vágyott; a még egy meséért könyörgő pedig kapcsolódni szeretett volna és örömöt átélni velünk. A zokniját fel nem vevő, a plázában ordító és az ebédet visszautasító gyerek is valamit szeretne, valamire szüksége van.
A sématerápia által leírt 5 érzelmi alapszükséglet ismerete nagyon sokat segít a gyereknevelésben, abban, hogy aktuálisan mi is mozgathatja a gyerek viselkedését, és mi segíthetné a legjobban a fejlődését. Néha nehéz eligazodni a gyerekek cseppet sem racionális, cseppet sem felnőtt világában, de ha a figyelmünket az elsőre problémásnak ható viselkedés mélyén húzódó szükségletekre irányítjuk, és azokkal kapcsolódunk, az gyógyír lehet a nehéz helyzetekben is.
Minden esetben jó, ha értő szeretettel fordulunk gyermekünk – és természetesen saját magunk – felé. Hiszen emberek vagyunk: érzelmekkel és érzelmi igényekkel, melyek érthetőek és elfogadhatók.
Amennyiben bővebben érdekel ez a téma, hallgasd meg az Amiről nem beszélünk… podcast kapcsolódó epizódját az alábbi képre kattintva!
