Valami fáj. Egyszerre az enyém és érződik tőlem idegennek is. Kísérteties a megéléseimnek ez az összjátéka. Hogy érződhet ilyen valóságosnak, amiről a saját életemből egyetlen emléket sem őrzök? Honnan jönnek ezek az érzetek, ki rakta belém őket?
Lehet, hogy ismerősek számodra ezek a gondolatok, te is tanakodtál már azon, hogy miért tör rád egy megmagyarázhatatlan érzés szinte a semmiből. Lehet, hogy észrevettél hasonló tapasztalatokat, mintázatokat a felmenőidnél is. És akár töprenghettél már azon, hogy egy-egy, a szüleidtől, nagyszüleidtől származó, elejtett szó, utalás, családi anekdota vagy titok miért érintett mindig olyan furcsán vagy nyomasztóan.
Sokféle forrásból jöhetett velünk szembe az elmúlt években a transzgenerációs trauma fogalma. Hogy csak néhányat említsünk, Galit Atlas Érzelmi örökség, Lynne Friedmann-Gell és Joanne Barron Örökölt sebeink gyógyítása, Anne Ancelin Schützenberger Ős-szindróma, magyar vonatkozásban pedig talán a legnépszerűbb Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyve, vagy a nemrégiben megjelent Kinek a sorsa?, ami Mogyorósy-Révész Zsuzsanna Vaskor Grétával jegyzett alkotása, illetve Dr. Balogh Klára és szerzőtársainak tanulmánykötete, a Transzgenerációs történetek.
Transzgenerációs hatások: A felszínt kapargatjuk
A témában megjelent művek száma ellenére mindmáig nem értjük pontosan a transzgenerációs öröklődés vagy átvitel komplexitásának mibenlétét. Nagyon valószínű, hogy jelen ponton meg kell elégednünk azzal, hogy a jelenség létezik, és ezt olyan, néha egészen különös példák támasztják alá, minthogy egy világháborúban egész családját elveszítő, de erről nem beszélő nagyszülő unokája rendszeresen egy ismerős családdal álmodik, róluk rajzol, és az anyukafigurát épp úgy nevezi el, ahogy a papa volt feleségét hívták.
A nemzedékről nemzedékre átvitt hatások alapvetően háromféle úton érvényesülnek: a nevelésen, a genetikán és a kultúra közvetítésén keresztül.
„Nézd meg az anyját, vedd el a lányát…”
Leegyszerűsítő volna azt mondani, hogy szorongó anyának hasonlóan szorongó vagy éppen ellenkezőleg, kockázatkereső gyereke lesz, de afelől nem lehet kétségünk, hogy amit látunk szüleinktől, legyen szó direkt vagy indirekt viselkedésről, az így vagy úgy, de lenyomatot képez a személyiségünkön, az önképünkön, a világhoz való hozzáállásunkon stb.
Ha az egyik nagyszülő például alkoholfüggő volt, és ittas állapotában rendszeresen fizikailag bántalmazta a családját, a bántalmazott családtagok nagy eséllyel „bőrük alatt” viszik tovább ennek a tapasztalatát.
Elképzelhető, hogy valamelyik gyermek maga is bántalmazóvá válik, a másik behódolóvá és szintén szerfüggővé. Később egyikük sem tud saját utódaira érzékenyen ráhangolódni, meghallgatni igényeiket, szükségleteiket. Az unokákról gyakran jön panasz az óvodából, iskolából, hogy hamar elveszítik a türelmüket és dulakodnak.
Ezért is olyan fontos, hogy a szülő rendszeresen önvizsgálatot gyakoroljon és tudatosítsa, miként hat a gyermekre a viselkedése, és ezzel együtt felelősséget vállaljon, megkövesse önmagát, változtasson, és ha úgy van, bocsánatot kérjen. Az ebbe fektetett energiája szintúgy mintául szolgál a gyermek számára, aki ez által azt a visszajelzést kapja, hogy ő van olyan fontos, érzései vannak olyan érvényesek, hogy a másik ennek mentén változzon, idomuljon őhozzá.
Génkifejeződésben kódolt örökség
Az epigenetika tudománya azt vizsgálja, hogy a környezeti feltételek – mint a levegőminőség vagy a társadalmi légkör, a felmenőket érő stressz, az életmód, a táplálkozástól a mozgáson át az érzelemszabályozásig stb. – hogyan módosítják az utódok génjeinek kifejeződését. Tehát amikor transzgenerációs átvitelről beszélünk, nem arról van szó, hogy a leszármazottaknak a DNS-e módosulna attól, hogy például a nagymama erős dohányos volt.
A DNS különösen extrém körülmények közepette is csak elenyésző százalékban változtatható. Míg az, ahogyan a DNS-szekvencia megnyilvánul, leegyszerűsítve, hogy egy adott gén épp bekapcsol vagy kikapcsol-e, már jóval nagyobb mértékben.
Varga Katalin és munkatársai 2011-es tanulmányukban felteszik a kérdést, hogy „miért találhatta fel a természet az epigenetikai változásokat”. Gondoljunk bele, evolúciós értelemben milyen gyors adaptációt tesz lehetővé az, ha az utód szervezete mintegy felkészül azon környezeti ártalmakra, amit a felmenője átélni kényszerült. A kutatók hozzáteszik, hogy a felkészítés azonban csak akkor tekinthető „sikeresnek”, ha a környezeti feltételek közel azonosak a generációk esetében.
Erre egy kézenfekvő példa, ha a gyerekkorában tartós éhezést megélt szülő felnőve falásrohamokkal küzd, gyermekének, akinek az elérhető forrásai már optimálisnak mondhatók, nagy eséllyel cukorbetegségre való hajlamot és az evéshez való ambivalens viszonyt adhatja át.
Transzgenerációs hatások: Szájhagyomány útján
A transzgenerációs hatásokat a kultúránk történeteken, meséken, mítoszokon keresztül közvetíti esősorban. Meghatározó, hogy hogyan vélekedünk egy időszakról, emberek csoportjairól, a politikáról, mit hallunk, milyen előítéleteket szívunk magunkba anélkül, hogy megkérdőjeleznénk azok értelmét vagy létjogosultságát.
Ha dédszüleink azt hallották, hogy a zsidók, a cigányok, a melegek vagy a nők ilyenek és olyanok, ez az alapattitűd átszivárog a következő nemzedék gondolkodásába is.
„Tarts távolságot”, „légy óvatos”, „ne bízz meg benne”, „ki fog használni”, „bántani fog”, „megfertőz” stb. Nem szükséges direkt elhangozniuk ezeknek az üzeneteknek, elég az hozzá, hogy valaki áthúzza a gyerekét az utca másik oldalára, a vacsoraasztalnál az olimpiamegnyitó közben sokatmondón forgatja a szemét, vagy két videó között ijesztő politikai hirdetéseket kell meghallgatnia.
A minket körülvevő társadalmi atmoszféra így kísér végig és gyakorol tudattalanul hatást generációkra.
A nagyszüleim egy más érába születtek bele, más körülmények közepette indultak neki az életnek. A nagypapám a Teleki téren kent kiskamaszként mustáros kenyeret, hogy besegítsen a családnak, míg édesapja utazóügynökként sokszor volt távol. Édesanyja, ahogy sok külső-józsefvárosi zsidó asszony, egyengette a család életét – nem is akárhogy. A háborút megelőzően fokozódó zsidóellenes hangulat, a kirekesztő törvények gyarapodó aránya a „kint” és a „bent” között feszülő, nyomasztó érzéseket hoztak magukkal.
A második világháború borzalmainak utóélete, ahány egyedi sorstörténet, annyiféle módon zajlott. Narratívagyártás, kibeszélés, névváltoztatás, mélyre eltemetés, titokképzés, hogy csak néhányat említsek. Az egyéni és kollektív feldolgozást nagyban meghatározta, hogy miként történt (vagy nem történt) meg társadalmi szinten a háborús bűnökkel való szembenézés. A háborút követő diktatúra évtizedei – amelyek sok szempontból paranoiditást és befelé fordulást hoztak, amelyekben nem tűrték a mélylélektani vizsgálódást és terápiát, és korlátozták az egyéni önkifejezés lehetőségét – korántsem kedveztek a traumamunkának.
Mi történt a rendszerváltás után?
A generációm a rendszerváltással egy új remény ígéretét szívta az anyatejjel magába. Kikerültek az asztalra olyan korábban elhallgatott, meg nem élt érzések, amiket nekünk és az utánunk jövőknek „kell megemészteni”. Manapság, ha valaki pszichológushoz fordul, már nem kiáltják rögvest bolondnak, a kulturális trend tehát ilyen módon kedvez a fentieknek.
Ugyanakkor a társadalmi környezet sok szempontból széttartó, ellentmondásos üzeneteket közvetít. A vágyott elfogadásba, nyitottságba nem ritkán ellenségeskedés és abszurditásig fokozódó kirekesztő gesztusok vegyülnek.
Néha összerezzenek, amikor olyasféle érzések találnak meg, amelyeket majd’ száz éve nagypapám és dédnagymamám élhettek át ezerszeres nagyításban.
Nagy felelősségünk van tehát abban – nem pusztán egyénként, hanem makroszinten is –, hogy milyen szellemben éljük az életünket, hogyan gondolkodunk társadalmi jelenségekről, miként hallatjuk a hangunkat, képesek vagyunk-e értő, odafigyelő párbeszédre egymással.
Hiszen ezek jelentősen beleszólnak abba, hogy az utánunk következők milyen értékek mentén élnek vagy milyen alapélményük lesz a biztonságról, szabadságról, továbbá, hogy ők maguk mit hagyományoznak tovább leszármazottaikra.
Ha szeretnél egy elfogadó közösség tagja lenni, lépj be az Önazonos Vagyok Klubba!
