Pál Marci és Hanol Ádám 2010 óta társai egymásnak, 2013 óta élnek együtt – 2015 óta bejegyzett élettársi kapcsolatban. Fiukat, Andrist 2018-ban, lányukat, Hannát 2022-ben fogadták örökbe. „Kétapukás család vagyunk, kutyával, gyerekekkel, mint a filmekben” – mondja nevetve.
Marci 2019 óta oszlopos tagja a Szivárványcsaládokért Alapítványnak, 2020-ban pedig többedmagával elindította #acsaládazcsalád mozgalmat. Azóta is rendszeresen találkozhatunk a nevével a sajtóban – legutóbb például A család az család kártyajáték okán, melynek születéséről mi is megkérdeztük.
Hogyan pattant ki a fejetekből A család az család kártyajáték ötlete?
Onnan indult, hogy az évek során már nagyon sokféleképpen próbáltunk kommunikálni a szivárványcsaládokról. Először elindítottuk az első #acsaládazcsalád kampányt, amivel először mutattuk meg, hogy igenis léteznek szivárványcsaládok Magyarországon. Utána kiadtunk egy társadalmi célú hirdetést, de azt betiltották. Később kiadtunk egy mesekönyvet is, amit főleg a mi gyerekeinknek készítettünk, de azt is betiltották – vagyis most épp árulható, de csak fóliázva. Ezután próbálkoztunk egy plakátkampánnyal, de a plakátjainkat is leszedték.
Nagyon sokféleképpen próbáltuk kommunikálni, hogy „Hé, mi itt vagyunk, és nem is vagyunk kevesen!”, hiszen ma Magyarországon több mint négyezer gyerek él szivárványcsaládban.
De a próbálkozásainkat újra és újra letörték. A kártyajáték tulajdonképpen egy újabb törekvés arra, hogy megmutassuk, igenis vannak szivárványcsaládok. De a játékban nem csak róluk van szó, hanem még 11 másik családmodellről. Egyszülős család; mozaikcsalád; család, amelyben alkoholbeteg vagy mentális problémákkal küzdő szülő van; többkultúrájú család; nukleáris család; család, amelyben tudatosan nem akarnak gyereket vállalni…
Ezekkel a családtípusokkal kapcsolatban is rengeteg sztereotípia él manapság, és nem is beszélünk róluk eleget.
Épp ezért készítettük el ezt a kártyajátékot, azaz hogy ne csak rólunk beszéljünk, hanem minden más családmodellről is. A játék alapjául a Családhatározó című könyv szolgál, melyet Bátki Anna és Ribiczey Nóra jegyez. Bátki Anna családterapeuta a játék készítésében is segítségünkre volt, ahogyan rajta kívül még Sebastian Haas pszichológus és Hennel Éva mentálhigiénés szakember is. Támogatóként különböző szervezetek csatlakoztak hozzánk, például a Magyar Családterápiás Egyesület, a Czeizel Barbara vezette Budapesti Korai Fejlesztő Központ vagy épp a TASZ, a Társaság a Szabadságjogokért. Az így elkészült beszélgetésindító kártyajáték 12 családtípust dolgoz fel, és mi mindenkinek, olyan szülőknek, pedagógusoknak, szakembereknek ajánljuk, akik szerint érdemes beszélni arról, milyen sokszínű családmodellek léteznek ma Magyarországon.
Tolsztoj az Anna Kareninát azzal a gondolattal kezdi, hogy „a boldog családok mind hasonlók egymáshoz”. Nekem ti elég boldognak tűntök. De mégis: mitől átlagos és mitől különleges egyszerre a ti családotok?
Igen, ismerem az idézetet (nevet). Őszinte leszek, én azt gondolom, hogy a mi családunk teljesen ugyanolyan, mint bármelyik másik család. Oké, hogy örökbe fogadtunk, de ez már nem megy annyira ritkaságszámba, hiszen Magyarországon közel 1000 örökbefogadás történik évente. Arról most ne beszéljünk, hogy ez jó vagy rossz. A lényeg, hogy mi úgy gondoljuk, ezt tekintve teljesen ugyanúgy működünk, mint bármely másik család.
Ugyanaz a szeretet, ugyanaz a törődés, ugyanaz az aggodalom, ugyanazok a konfliktusok.
Nagyon hasonlóak a kihívásaink a hétköznapok során. A kislányunk, Hanna például most bölcsődés. Szeptembertől Ádám nagyon szépen beszoktatta, de aztán az ünnepek alatt 3 hétig itthon volt velünk. Nos, én vittem januárban az első napon bölcsődébe, és szegény teljesen leolvadt. Nagyon sírt, és ezzel nehéz volt megbirkóznunk, hiába tudom, hogy jó helyen hagyom. Azt hiszem, ezt szinte minden szülő át tudja érezni. Persze az, hogy mi szivárványcsalád vagyunk, azért ad egy plusz réteget ennek az egésznek. Emiatt talán tudatosabb szülőknek is kell lennünk a többieknél, de ez nem arról szól, hogy mi náluk jobbak lennénk, hanem egyszerűen a közeg és a családmodellünk erre kényszerít bennünket.
Mindenkinek megvan a maga keresztje, a miénk a kisebbségi stressz, de ez nem panasz.
A magánéletünkben, például a háztartásban ugyanúgy szerepek szerint működünk, mint mások, csak épp nálunk mindent férfiak végeznek. Mindketten főzünk, mosunk, takarítunk, ellátjuk a gyerekeket, kivisszük a szemetet, kipakoljuk a mosogatót, elmegyünk bevásárolni. De a gyerekek, ha sírnak, előbb rohannak oda Ádámhoz, ha pedig birkózni szeretnének, akkor hozzám.
Említetted a kisebbségi stresszt. Mit gondolsz, ezt illetően hogyan fejlődhetne a társadalmunk? Mindenki jól járna, ha elfogadóbbak lennénk, mégis sok helyről hiányzik az edukáció, az érzékenyítés…
Már az érzékenyít, hogy egyáltalán beszélünk róla. Szerintem fontos észrevenni, hogy nagyon kevés szivárványcsalád mutatja meg magát az országban. Mi azon kevesek közé tartozunk, akik betekintést engednek a hétköznapjaikba.
Így mások is láthatják, hogy minden ugyanaz nálunk, mint náluk.
De fontos hangsúlyozni, hogy nem csak mi vagyunk. A KSH 2022-es népszámlálása szerint több mint 2100 szivárványcsalád van jelenleg Magyarországon, és ezekben a családokban több mint 4000 gyereket nevelnek. Na most ezek a gyerekek abszolút joghátrányban vannak a többi kortársukhoz képest. Például csak az egyik szülőjüktől örökölhetnek, ahogyan szintén hivatalosan csak az egyik szülőjük dönthet az iskoláztatásukról, az óvodáról. Ha neadj’ Isten egy szivárványcsaládban felnövő gyerek megbetegszik, csak az egyik szülője mehet be hozzá a kórházba. Ugyanígy, ha az egyik szülője meghal, akkor a másik nem lesz automatikusan a gyerek gyámja. Mindez jelentős jogi hátrányt és bizonytalanságot jelent ennek a 4000 gyereknek.
Szerintem ezt egy családbarátnak mondott országban mindenképpen orvosolni kellene, hogy tényleg jogbiztonságban élhessen minden gyermek, bármilyen családban is nevelkedjék.
Ezek tehát a legfontosabb különbségek közöttünk és a többségi társadalom, a nukleáris családok (papa+mama+gyerek-felállás – a szerk.) között. Illetve az, hogy mi egy állandó kisebbségi stresszben élünk, aminek az a lényege, hogy az ember próbál megfelelni a többségi társadalom elvárásainak, és mindig a legjobb arcát mutatja. Ez rajtunk is látszik. Megpróbáljuk egy tökéletes család képét mutatni a közösségi médiában is, de például szintén elsőként fizetjük be a suliban az osztálypénzt, a gyerekeink mindig makulátlan ruhában mennek az iskolába és a bölcsődébe, ahonnan sohasem késünk el.
Tehát nagyon próbálunk megfelelni, hogy véletlenül se adjunk támadási felületet. Ez persze eléggé fárasztó tud lenni…
Mindenképpen fontos, hogy mi nagyon tudatosan próbáljuk megélni a szülőséget, a szivárványcsaládi létet, az örökbefogadást. Sokat dolgozunk a gyerekeink „puttonyával”, azaz azzal, hogy örökbe fogadott gyerekként egy szivárványcsaládban nőnek fel. Nem ez határozza meg a mindennapjainkat, de a gyerekeinknek azért igenis értenie kell, hogy nekik két apjuk van, miközben a társadalom 99%-ának egy anyja és egy apja van. Dolgozni kell rajta, hogy őket felvértezzük bizonyos képességekkel és védekezési mechanizmusokkal, mert szükségük van és lesz ezekre a későbbi életükben is.
Mivel segíthetne ebben a külvilág, az egyén?
Sok mindent tehet az ember attól függően, hogy milyen az ő személyisége, szeret-e kiállni különböző kisebbségi csoportok mellett, valamint hogy mennyit akar és tud ebbe az egészbe beletenni.
De szerintem az már egy jó kiindulópont lehet, hogy ha valaki egy szivárványcsaláddal találkozik, akkor a reakciója semleges marad.
Kezeljen minket úgy, mint bármelyik másik családot, és ne úgy nézzen ránk, mint egy ufóra! Még akkor is, ha támogató. Szerintem az a legjobb, ha teljesen hétköznapi emberként kezeljük egymást, mert akkor érzi azt a másik is, hogy teljesen integrálva van a társadalomba és a közösségbe.
Azt gondolom, a sokat szidott közösségi médiának igen sokat köszönhetünk ebből a szempontból, hiszen demokratizálta az ember személyes megszólalását.
Bárki kifejezheti a véleményét, ami aztán el is juthat a barátaihoz, sőt, akár idegenekhez is. Ha például van egy olyan cikk, amivel egyetértünk, és amivel kifejezhető, hogy esetleg a szivárványcsaládokkal szimpatizálunk, azt mindenképp érdemes megosztani a közösségi médiában. Ugyanígy érdemes baráti és családi beszélgetésekben szóba hozni az ilyesmit, még akkor is (vagy főleg akkor – a szerk.), ha van olyan családtag vagy barát, akiről tudjuk, hogy nem feltétlenül ért velünk egyet. Azt gondolom, minden ilyen beszélgetés fontos. Ha viszont számunkra nem vállalható az a hangnem, amit az adott beszélgetés megüt, azt is lehet jelezni. Például úgy, hogy azt mondjuk a másiknak: „Értelek, de én nagyon másképp gondolkodom erről. Azt javaslom, olvass ennek utána egy kicsit jobban, esetleg beszélgessünk róla máskor, de ezt most ebben a formában zárjuk le”.
Fontos, hogy az ember hallassa a hangját. A csend soha nem segített elő semmit.
A reprezentáció, a láthatóság az egyedüli, ami működik. Ez teljesen egyértelmű.
Kifejezetten az örökbefogadással kapcsolatban mi az, amit szerinted mindenkinek tudnia kellene?
Egyrészt azt, hogy ma Magyarországon a szivárványcsaládok csak úgy fogadhatnak örökbe, hogy kizárólag az egyik szülő lesz az örökbefogadó. Bár az eljárás során az örökbefogadó szülővel egy háztartásban élő további személyeket is megvizsgálják, csak az egyik szülő neve kerül a papírokra. Nálunk például, hiába vagyunk bejegyzett élettársi viszonyban, valamint hiába volt velem Ádám végig az ügyintézés során, a pszichológusnál, mindenhol, csak az én nevem kerülhetett Andris papírjaira. Ráadásul 2020 után, a törvényváltozások közepette ez a folyamat sokat bonyolódott.
Alapvetően nem az emberekkel van baj, hanem a rendszer gonosz.
De mi így is mindenkinek azt mondjuk, hogy nagyon érdemes belevágni. Csak fel kell készülni arra, hogy óriási adag erő és energia szükséges hozzá. Amennyiben például valakinek mondvacsinált indokokkal elutasítják az örökbefogadási kérelmét, bírósághoz kell fordulni… Ugyanakkor azt is látom, hogy az örökbefogadással kapcsolatban egyre csökken a stigmatizáció. Egyre több örökbefogadás történik Magyarországon, egyre nyitottabbak az emberek, ami alapvetően remek dolog, de fontos azt is tudni, hogy az örökbefogadás nem való mindenkinek.
Örökbe fogadni sokkal, de sokkal nehezebb, mint néhányan gondolják.
Az örökbefogadó szülők kemény kihívásokkal néznek szembe, mindezek mellett azonban egy valóban gyönyörű folyamatról van szó. De fontos arról is beszélni, hogy igenis nehéz, és hogy valóban egy teljes életen át elkíséri az embert. Aki ebbe belevág, annak érdemes ezzel dolgoznia – az úton végig.
Ha szeretnél te is egy elfogadó és befogadó közösség tagja lenni, lépj be az Önazonos Vagyok Klubba!
