- A kis Laci megbetegszik, így nem mehet el az osztálykirándulásra, amit egész évben annyira várt.
- Laci az iskola focicsapatával egy megyei futballtornán vesz részt, és mivel a végső meccsen 4:3-ra veszítenek egy utolsó percben kapott góllal, elbukják a bajnoki címet.
- A gimnáziumi éveiben Lacinak nagyon megtetszik egy lány, aki viszont egy másik sráccal jön össze.
- Néhány évvel később, mikor Laci már dolgozik, a munkahelyén decemberben bejelentik, hogy elmarad a jövő év elejére tervezett fizetésemelés.
- Kitör a Covid, így Laci biztonsági okokból nem megy haza karácsonykor a beteg szüleihez.
Szomorúság és önsajnálat
Mi a közös Laci életének fent leírt öt momentumában?
A választ már biztosan kitaláltad: egyrészt az, hogy Laci egyiket sem kívánta magának, továbbá hogy ezen életesemények során a szomorúság egy olyan érzés, melyet adekvátnak, a helyzetnek megfelelőnek tartunk. Úgy is fogalmazhatunk: a fenti példákban a szomorúság egy elsődleges érzelem.
Persze ettől még egyáltalán nem biztos, hogy Laci valóban szomorúságot él meg! Elképzelhető például, hogy nem tanulta meg szabályozni az érzelmeit, és úgy „küzd meg” a fájdalmas érzésekkel, hogy inkább nem is éli meg azokat. Elvégre az üresség még mindig jobb a szomorúságnál, nem igaz? (Arról, hogy mi a gond azzal, ha valaki az érzései helyett csak ürességet él meg, egy külön cikkben írunk majd hamarosan.)
De az is lehet, hogy érzi ugyan az érzéseit, de nem szomorúságot, hanem valami mást él meg helyettük: egy olyan érzést, ami nem közvetlenül az adott helyzet valóságából ered. Ezeket nevezzük másodlagos érzéseknek.
Azokban a helyzetekben, ahol a szomorúság az elsődleges érzés, az egyik leggyakoribb másodlagos érzés az önsajnálat.
Ha Laci a vele történt szomorú események hatására szomorúság helyett önsajnálatot érez, akkor ehhez hasonló gondolatok járhatnak a fejében:
„Hogy lehetek ilyen béna/szerencsétlen?!”, „Velem mindig ez történik…”, „Nekem soha semmi nem jön össze! Hogyan is gondolhattam mást magamról? Jobb, ha legközelebb bele sem kezdek!” vagy „Miért ver engem a Jóisten?”
Ebből is látható: az önsajnálkozó ember gyakran kritizálja saját magát vagy a helyzetét, ami végül szégyenérzethez is vezethet.
Laci valójában nem a valóságból indul ki, hanem egy eltorzított, negatív, szégyenkezésre okot adó belső képből. Ilyenkor Laci tudata számára nem hozzáférhetők azok az emlékek, melyek a sikereivel vagy a szerencséjével kapcsolatosak.
Ha Te is nyakon csípsz néha a fentiekhez hasonló, túláltalánosító gondolatokat (melyekben gyakran helyet kap a „mindig” vagy épp a „soha”), akkor mindenképp érdemes ezeket megkérdőjelezned.
Biztos, hogy nem találsz példát a múltadban az ellenkezőjére?
Szenvedés és fejlődés
„Oké, de mégis miért baj az, ha néha sajnáltatja magát az ember?” – kérdezheted. Nos, ha tényleg csak ritkán fordul elő ilyesmi, abból tényleg nem lehet különösebb gond. Ha viszont rendszeresen érzel önsajnálatot szomorúság helyett, azzal már érdemes komolyabban foglalkozni.
Ugyanis az elsődleges és másodlagos érzelmek közötti egyik legnagyobb különbség, hogy az elsődleges érzelmeknek (még a fájdalmasaknak is) van haszna – a másodlagosak viszont észrevétlenül hátráltathatnak minket (amellett, hogy bizonyos tekintetben énvédelmi szerepet is betöltenek, s ez időnként jó).
A szomorúság (mint elsődleges érzelem) megélése bármennyire is fájdalmas, szükséges ahhoz, hogy meggyászoljunk valamit és tovább tudjunk lépni, vagy változtassunk azon, amin tudunk.
Egy szomorú helyzet után a szomorúság megélésének elkerülése, ugyan rövid távon jutalmazó lehet, hosszú távon egyáltalán nem kifizetődő. Akár (egyébként elkerülhető) érzelmi és fizikai problémákat is okozhat.
Az önsajnálat (mint másodlagos érzés) merőben máshogy hat ránk, mint a szomorúság, hiszen paradox módon van benne valami, amit élvezünk. Sokan éppen emiatt emiatt ragadnak bele könnyen az önsajnálatba, ami megakadályozza, hogy az elengedésre vagy éppen a változtatásra fókuszáljanak.
Daubner Béla mondta egyszer, hogy az életben lehet szenvedve szenvedni és szenvedve fejlődni.
Az önsajnálat (még ha van is benne valami élvezhető) valójában egy szenvedve szenvedés: nem vezet sehová – szemben a szomorúsággal.
Önsajnálat vagy önegyüttérzés?
Talán felmerül benned, hogy ha az önsajnálat bizonyos hátrányokat is rejthet, akkor miért lehet (szerencsére) egyre több helyen olvasni/hallani egy önsajnálathoz hasonló fogalom, az önegyüttérzés fontosságáról.
A rövid válasz az, hogy bár az önsajnálat és az önegyüttérzés első ránézésre rokon fogalmaknak tűnnek, valójában nagyon különböznek egymástól.
Az önegyüttérzés ugyanis az a képességünk, melynek segítségével megnyugtatjuk, bátorítjuk magunkat és biztonságot nyújtunk saját magunknak egy fájdalmas helyzetben. Gondolj arra, hogy egy nehéz helyzetben (például kudarc, veszteségélmény esetén) másoktól sem sajnálatra vágysz igazán, hanem együttérzésre. Ha valaki együttérez veled, az nem azt jelenti, hogy sopánkodik azon, hogy milyen nehéz neked, hanem hogy átérzi, amit Te, hogy ne kelljen egyedül lenned a fájdalmadban.
Ez az, ami valóban gyógyító lehet!
Érdemes továbbá szem előtt tartani, hogy az önsajnálat szinte mindig együtt jár az önsajnáltatással – ami legtöbbször kontraproduktív. Mások végeredményben nem sajnálni fognak, hanem inkább elkerülnek minket, dühösek lesznek ránk, vagy épp lenéznek, ami tovább fokozhatja a szégyenérzetünket.
Mindez azonban egyáltalán nem mondható el azokról, akik együttéreznek önmagukkal.
A nehéz helyzetekben tehát a valódi megoldást az önsajnálattal szemben az nyújtja, ha képesek vagyunk együttérezni önmagunkkal.
Ez utóbbihoz az alábbiakat kell gyakorolnunk:
- Önmagunk kritizálása helyett legyünk megértőek és kedvesek önmagunkhoz!
- Emlékeztessük magunkat arra, hogy mások is szenvednek hasonló problémáktól! Azaz nem vagyunk egyedül (ebben rejlik a csoportos foglalkozások ereje is ilyen esetekben).
- Legyünk minél inkább jelentudatosak, vagyis gyakoroljuk a mindfulnesst!
Ez utóbbi azt jelenti, hogy a múlt és a jövő helyett az itt és mostra fókuszálunk, és közben elfogadjuk, vagy legalábbis nem próbáljuk meg elnyomni az olyan negatív, jelen lévő érzéseket is, mint például a szomorúság.
Felhasznált irodalom
- Bert Hellinger – A forrás nem kérdi, merre visz az útja, Bioenergetic, 2009.
- Kristin Neff – Együttérzés önmagunkkal, Ursus Libris, 2014.
- Pál Ferenc – Alkalmak előadássorozat, 2001–2017.
Ha szeretnél dolgozni azon, hogy jobban menjen az önegyüttérzés, lépj be az Önazonos Vagyok Klubba!
