Dr. Piczkó Katalin pszichiáter, párkapcsolati és vezetői tanácsadó, tréner, coach. Páratlan odaadással és beleérzéssel segíti klienseit traumáik feldolgozásában. Szakértői munkájához képesítései mellett személyes tapasztalatai szolgáltatnak hiteles alapot. Szeretetkert nevű projektjének közönségét a mindennapi párkapcsolati kihívások, önellentmondások és konfliktusok előremutató kezelésére igyekszik tanítani.
Dr. Piczkó Katalinnal közelgő traumakonferenciánk apropójából beszélgettünk a lelki megrázkódtatások egészségi következményeiről, megtört szív szindrómáról, valamint arról, hogy vajon lehet-e egy bántalmazó kapcsolatnak jövője egy trauma után.
Te hogyan definiálnád a trauma fogalmát? Mi különböztet meg egy „rossz élményt” a traumától?
Freud előtt kizárólag a fizikai sérüléseket tekintettük traumának. Ő használta először ezt a szót lelki sebek leírására. Klasszikus értelemben a trauma egy, a hétköznapi, normál eseményeken kívül eső történés, aminek következtében az egyén olyan állapotot él meg – akár fizikailag, akár érzelmileg –, amivel nem tud megküzdeni.
Abban azonban, hogy milyen kiterjedt a megküzdési eszköztárunk, hogy milyen belső erőforrásokkal bírunk és ezekhez hogyan férünk hozzá, nagyon különbözőek vagyunk. Ami tehát az egyik embernek egy kisebb sérülés, az a másiknak akár traumatikus is lehet.
Mit érezhet az egyén, ha egy esemény traumatizálja?
Igazi, nagy traumák esetén az ember azt érzi, hogy az addig biztonságosnak hitt világa kifordul önmagából. A világ, amiben kényelmesen, kisebb kihívások közepette tudott működni, egy csapásra megváltozik, mintha dimenzióváltás történne, és átkerülne egy másik világba, amit kiszámíthatatlanság és bizonytalanság ural. Ez lehet egyszeri trauma, például egy baleset vagy veszteségélmény alkalmával, de lehet hosszan tartó, ismétlődő, traumatikus eseménysorozat is.
Ha például egy gyerek ilyen környezetbe születik, akkor számára ez jelenti a természetes közeget. Ezért is lehetséges, hogy általában nem gyerekkorban, hanem csak később – a jellemző testi vagy pszichés tünetek jelentkezésekor – ismerjük fel, hogy valójában egészségtelen közegben nőttünk fel.
Előfordul, hogy a testünk „előbb tudja”, ha egy élmény traumatizál minket? Milyen jeleket küld ilyenkor a szervezet?
Igen, ez nagyon látványos tud lenni. Egyrészt megjelenhetnek azonnali reakciók, például görcsbe rándul vagy lefagy a test, esetleg egészen mozdulatlanná dermed az illető. Utóbbi azáltal segít megküzdeni a nehéz helyzettel, hogy az adott pillanatban érzéketleníti az elszenvedőt. Épp úgy, ahogyan például egy csonttörés esetén nem azonnal jelentkezik a fizikai fájdalom, hanem csak néhány perccel később.
De az is előfordulhat, hogy valaki disszociatív módon reagál a traumára. Ez is egyfajta érzéketlenítés, de ilyenkor kívülről látja magát az illető, mintha nem is vele történne az egész. Ilyen esetben ez az érzéketlenítés hosszú távon fennmaradhat, és az elfojtás később valamilyen testi tüneten keresztül szólalhat meg. Árulkodó poszttraumás tünet például, ha valaki nem tud aludni, vagy ha hiperérzékeny, ha állandó készenlétben működik, folyamatosan azt „várja, hogy beüssön a krach”. De az izmok is jelezhetnek, például hátfájással, a trapézizmok fájdalmával, megfeszülésével, illetve a beleinket érintő tünetek is jelentkezhetnek trauma következtében.
Még egy lehetséges reakció a traumára az, hogy vagy üss-küzdj-harcolj-, vagy fuss-menekülj-add meg magad-üzemmódba lép a szervezetünk. Életbevágó lehet, hogy a kettő közül melyik aktiválódik egy adott helyzetben.
Milyen, hosszú távon jelentkező tünetek jelzik, ha még mindig „lenne feladatunk” egy traumánkkal?
Kialakulhat például olyan pánikbetegség, melyben az egyén félni kezd a trauma megismétlődésétől. Ilyenkor bizonyos „kapcsológombok” épülnek be az emberbe, azaz azok az ingerek, amelyek a trauma megtörténtekor érték őt, hozzákapcsolódnak az akkor átélt érzelmi állapothoz. Például, ha valaki egyszer csak rosszul lesz a metró mozgólépcsőjén, akkor az egy olyan traumává válhat számára, aminek eredményeképp legközelebb ugyanaz a hang-, fényhatás és inger kiválthatja belőle a rosszullét érzését.
Továbbá nagyon sokszor, súlyos traumáknál, veszteségélményeknél is megteszik néhányan, hogy úgymond „felköltöznek a fejükbe”. Például, már másnap bemennek dolgozni, mert könnyebb nekik, ha elfoglalják magukat. Igen ám, de ez tulajdonképp egy menekülés a fájdalom és a gyász elől. Jelezheti, hogy
még dolgunk van egy traumával, ha ürességet élünk meg, pedig épp elvesztettünk egy fontos személyt.
De a düh és a gyűlölet is felhívó jel lehet. Például egy hölgy egyszer azzal jelent meg nálam, hogy elhunyt a nagyon súlyos tüdőbeteg gyereke. Egy köteg papírt rakott elém, hogy nézzem meg, milyen sok feljelentést tett már. Az orvosokat hibáztatta amiért meghalt a gyermeke. Egy ponton aztán – hosszan tartó, közös munka eredményeképp – megértette, hogy valójában azért reagált így erre a tragédiára, mert legalább addig, amíg dühös volt, nem kellett a fájdalmával szembenéznie. A dühbe menekült.
Az első lépés mindig a felismerés.
Annak a felismerése például, hogy egy másfajta érzésbe megyek bele, hogy esetleg üldözőket látok magam körül, hogy keresem a felelőst – és közben ettől kevésbé fáj, ami velem történt. Ezen kívül egyértelműen a poszttraumás stressz szindróma jele az alvászavar, az állandósult veszélyérzet, a beszűkült tudatállapot és az emlékbetörés. Ha ezek megvannak, akkor igenis foglalkozni kell a kiváltó okkal – lehetőleg minél előbb.
Ha már sikerült beazonosítani a helyzetet, hogyan lássunk neki a munkának?
Trauma esetén mindenképpen szükséges egy szakértői kapcsolódás. Kérjünk segítséget! Sokféle traumafeldolgozási módszertan létezik a pszichológiában. Van olyan szakember, aki hipnózissal dolgozik; van, aki az EMDR-re, egy szemmozgásra alapuló technikára esküszik; más inkább érzelmi fókuszú terápiát folytat és így tovább. Próbáljuk meg megtalálni ezek között a számunkra ideálisat!
Valóban bele lehet halni a traumába? Sokat hallani például az úgynevezett megtört szív szindrómáról…
Erről egy nagyon extrém példa jut eszembe, amiről nemrég hallottam. Abban az esetben az történt, hogy az egyénről egy nyilvános helyen hirtelen lerántották a parókáját, és ott, abban a pillanatban szörnyethalt. Belehalt a szégyenbe. Amikor az identitásunk egy ilyen mély sérülést szenved el, abba bizony belehalhatunk. Ehhez hasonló a megtört szív szindróma is. Gyakran hallani olyan idős párokról, akik a közös évtizedek alatt szinte összenőttek, valódi szimbiózisban életék le az életüket együtt. Aztán, az egyikük halálát követően, a másik házasfél is hamar eltávozik. Ezt okozhatja egy megszakadt szív…
Szerinted létezik olyan ember, aki nem cipel magában semmilyen traumát?
Nem hiszem. Még ha valaki egy nagyon pozitív, elfogadó, megerősítésekkel teli közegben nő fel, nagy valószínűséggel akkor is lesz egy olyan pedagógus, ismerős vagy osztálytárs, akik traumát okoz neki. Nincs olyan, hogy legalább mikrotraumák ne érjék az embert, ugyanakkor
egy-egy traumának érdemes megállapítani a „súlyossági fokozatát”,
mondjuk, egy 1–10-ig terjedő skálán, és annak megfelelően rátekinteni. Ha úgy definiáljuk a traumát, hogy nincs meg a hozzá szükséges adaptációs képességünk, megküzdési mechanizmusunk, akkor egy ember életében minimum olyan események azért mégis történnek, amelyek során kisebb „oltásokon” keresztül kapja meg „a maga adagját”.
De alapvetően már az is egy traumatikus élmény, amikor egy csecsemő és az édesanyja között megindul a leválás, az individualizáció. Ekkor lép színre a szeparációs szorongás, egy olyan „normális” trauma, amelyen mindannyian keresztülmegyünk. Annak lenyomatát, hogy ez az anya-gyerek egység miként bomlik fel, a pszichoanalízis szerint egész életünkben visszük magunkkal. De épp ez az, amiből tanulni és fejlődni tudunk.
Hol a határ a trauma és a között a kisebb sérülés között, amiből felépülve erősebbé válhatunk?
Úgy képzeljük ezt el, hogy van szorosan körülöttünk egy burok, a komfortzónánk, majd körülötte a kihívás zónája, azon kívül pedig a pánikzóna. A kihívás zónája még lehetővé teszi az alkalmazkodást, van hozzá megküzdési mechanizmusunk – vagy legalábbis fejleszt minket ilyen tekintetben –, és egy ide eső helyzet megoldásakor elégedettséget és büszkeséget élünk meg. Fontos látni, hogy a kihívás egyben a tanulás zónája is. Óhatatlanul ki kell lépnünk a komfortzónából ahhoz, hogy tanulni tudjunk. A kihívás zónáján kívül kezdődik azonban a pánikzóna.
Trauma az, amikor a pánikzónában ér minket egy esemény.
Persze ezek a zónák is egyénenként más és más kiterjedésűek. Valakinek például már az is a pánikzónába esik, ha tíz ember előtt meg kell szólalnia, míg másnak meg sem kottyan, hogy nagy előadásokat tartson. Ilyen tekintetben igen különbözőek vagyunk.
Egy traumatikusnak megélt eseményt azonban egyformán nehéz feldolgoznia mindenkinek. Erről jut eszembe: egy bántalmazó és bántalmazott közötti kapcsolatnak szerinted lehet még jövője egy megtörtént trauma után?
Extrém ritka eset, hogy valaki egyszer csak ráébred, hogy bántalmazza a partnerét. Általában a bántalmazott szeme nyílik fel előbb, de nagyon fontos ilyenkor is tudni, hogy
maga a felismerés nem jelenti azt, hogy a helyzet meg is fog változni.
Ahhoz, hogy egy bántalmazónak felnyíljon a szeme, önreflexióval kell rendelkeznie – ez azonban nagyon ritka együttállás. De, ha hirtelen rá is lát a saját viselkedésére, motiváltnak kell lennie a változásban is, valamint ebben az elhatározásában ki is kell tartania. Például el kell járnia terápiába, eszközöket kell gyűjtenie egy másfajta kommunikációhoz.
Az esetek többségében a bántalmazó viszonyoknak az vet véget, hogy az egyik fél – jellemzően a bántalmazott – kilép a kapcsolatból. Ezt azonban szintén igen nehéz megtenni. Sokszor ugyanis akkor, amikor a bántalmazottban megfogalmazódik a szakítás igénye, a bántalmazó ezt megérzi és szerepet vált. Hirtelen ő lesz az áldozat, ezzel pedig aktiválja a bántalmazott megmentő részét, szánalmat ébreszt benne, majd újabb mézeshetek következnek – de csak a legközelebbi bántalmazásig. És az ördögi kör bezárul.
Arra biztatok mindenkit, aki felismeri, hogy bántalmazó kapcsolatban van, hogy kérjen segítséget, mert egyedül nagyon nehéz kiszakadni belőle. Még nehezebb, ha már természetessé válik ez a működés. Nem könnyű eldönteni, hogy milyen úton vessen véget az ember egy bántalmazó kapcsolatnak, de egy biztos: egyedül nem megy. Kérjünk segítséget!
Május 11-én tartjuk II. Trauma Konferencia Traumák és Kudarcok című online rendezvényünket, ahol a fentiekhez hasonló témákról is szó lesz. További információért kattints a linkre!
