Rögtön az elején szeretném tisztázni, hogy teljes mértékben igazat adok azoknak a pénzügyi tanácsadóknak, akik lépten-nyomon felhívják a figyelmünket arra, hogy mennyire fontos a nyugdíjas éveinkre való előtakarékosság. A nyugdíjrendszer ugyanis ezer sebből vérzik, és ki tudja, mire (nem) számíthatunk az államtól a jövőben.
E téma kapcsán minden bizonnyal az a legnagyobb probléma, hogy társadalmunk jelentős része semennyi pénzt nem tesz félre öngondoskodási célból (vagy azért, mert nincs miből; vagy azért, mert nem foglalkoztatja eléggé, hogy miből és hogyan fog élni nyugdíjasként), pedig a nyugdíjrendszer recseg-ropog. Ennek a problémának a mérséklését mindenképpen meghagynám a pénzügyi szakembereknek.
Ez a cikk egy másik (az előbb leírt problémánál ritkább, de szintén nagy gondot jelentő) jelenségre fókuszál a megtakarítások kapcsán. Azokról és azoknak szól, akik rendkívül racionális és tudatos módon már fiatal koruktól kezdve rendszeresen félretetesznek egy összeget – hogy aztán annak felhasználását és kiélvezését akár a halálukig halogassák.
Az élvezetek késleltetése
Hadd kezdjem egy személyes példával. Viszonylag fiatalon, az egyetem befejezése után két-három évvel már el is kezdtem rendszeresen félretenni egy kisebb összeget (a fizetésem kb. 6–7%-át) a nyugdíjas éveimre. Akkoriban nem kerestem sokkal többet a garantált bérminimumnál, ezért különösen büszke voltam arra, hogy ebből az alacsony bevételből még nyugdíj-megtakarításra is futotta (a szüleim támogatásának köszönhetően lakhatásra szerencsére nem kellett költenem).
Gondolatban a nyugdíjas énem le is pacsizott a jelenkori énemmel, megköszönve magamnak az előrelátó gondoskodást. Nyugodt voltam, hogy úgy alakítottam pénzügyi dolgaimat (legalább is egy részét), ahogyan az a nagykönyvben meg van írva.
Mi éri meg jobban?
Ugrok egy nagyot az időben: nemrég kezembe került Bill Perkins Halj meg nullával című kötete, és már az első oldalak arra késztettek, hogy átértékeljem magamban fiatalkori döntésemet az elindított megtakarításommal kapcsolatban. A büszkeséget, amit egykor éreztem, felváltotta egy frusztráló érzés.
Eszembe jutott, hogy abból a pénzből, amit huszonévesen egy év alatt a nyugdíjas éveimre tettem félre, elmehettem volna nyaralni, vagy az akkori ebédeimnél sokkal jobb minőségű és, bizony, sokkal finomabb és egészségesebb ételeket ehettem volna, esetleg befizethettem volna magamat még egy hasznos képzésre – számos helye van egy fiatal számára a pénznek.
Ezen a ponton jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mi mindezzel a probléma, hiszen ez a megtakarítások lényege: a jelenben nem élek fel minden rendelkezésemre álló pénzt, hogy a jövőben még több pénzem maradjon.
Az élvezetek késleltetése egy nagyon hasznos képességünk.
Talán hallottál már a pszichológia egyik klasszikus kísérletéről, melyben óvodáskorú gyerekek egy pillecukrot kaptak és hozzá egy választási lehetőséget: azonnal megehetik a pillecukrot, vagy várhatnak vele kb. 15 percet, és akkor kettőt kapnak. A pillecukor-kísérlet eredményei azt mutatták, hogy azok a gyerekek, akik képesek voltak késleltetni az élvezetet, később az élet különböző területein könnyebben tudtak boldogulni.
Szóval a baj természetesen nem önmagával az élvezetek késleltetésének képességével van, sőt. A baj azzal van, ha túl sokáig késleltetünk – addig a pontig, amikor a pénz már nem annyira értékes számunkra, és nem is tudjuk igazán kiélvezni az azon megvásárolható élményeket.
Amikor túl sokáig „késleltetünk”
Ha tömören és rejtélyesen kellene megfogalmaznom a problémát (nem kell, de így fogom), azt mondanám: amikor frissdiplomásként az igen alacsony fizetésemből félretettem a nyugdíjas éveimre, racionális voltam, de nem észszerű.
Ahogy Morgan Housel fogalmaz A pénz pszichológiája című könyvében, a pénzügyeket illetően sokszor figyelmen kívül hagyjuk, hogy egy tényszerűen igaz állítás egy bizonyos kontextusban teljesen észszerűtlen lehet.
Tényszerűen igaz például, hogy a megtakarításokkal a jövőben sokkal jobban járunk, és fontos, hogy legyen megtakarításunk. Az is tény, hogy minél hamarabb kezdünk el félretenni a nyugdíjaskorra, annál kisebb rendszeres összeg is elég (lásd még: kamatos kamat).
Ugyanakkor nem tűnik észszerűnek, hogy fiatalon, amikor még alig volt pénzem – pedig bizony sokféle elköltési módját el tudtam volna képzelni –, félretettem egy olyan későbbi énem számára, akinek várhatóan lényegesen kevesebb pénzre lesz szüksége, mint a fiatal énemnek.
A szép (és szorongató), kiszámíthatatlan jövő
Sokan úgy tekintenek a leendő nyugdíjas éveikre (és így voltam ezzel én is), mint a végtelen szabadidő korszakára, amit majd azzal tölthetünk ki, amivel csak akarunk. Ez az az időszak, ahol jellemzően nem a kevés idő az akadálya egy-egy élmény megvalósulásának, hanem a pénz. Érthető tehát, hogy a nagy kalandokhoz szükséges pénzre elkezdünk jó előre takarékoskodni.
- Amikor ilyen elképzeléseink vannak, nem vesszük figyelembe, hogy nyugdíjas korban nemcsak az idő és a pénz, hanem egy harmadik tényező, az egészségi állapot is egyre komolyabb szerepet játszik abban, hogy mit csinálunk, mihez van kedvünk, mire költünk.
- Azzal sem számolunk, hogy nagy eséllyel nyugdíjasként a kalandvágyunk is jóval alacsonyabb lesz, mint fiatalként. Elképzelhető, hogy nem akarunk majd évente többször külföldre menni, búvárkodni, helikoptert vezetni, kirándulni ésatöbbi (tisztelet persze a mindig létező kivételnek) akkora lelkesedéssel, mint most. Lehet, hogy idős korunkban leginkább csak arra fogunk vágyni, hogy ne kelljen sokszor kimozdulni a lakásból (a hideg vagy a fájós lábunk miatt), és hogy minél többet legyünk a szeretteinkkel, ami ideális esetben nem túl költséges dolog.
Amikor tehát azt próbáljuk meg előrevetíteni, hogy mekkora összegből szeretnénk élni nyugdíjas korunkban, és ehhez mikor és mennyit kell elkezdenünk félretenni, érdemes egyrészt figyelembe venni, hogy nem a létminimum közelében szeretnénk tengődni, másrészt viszont semmiképpen sem a jelenlegi helyzetünkből (a jelenlegi energiaszintünkből, a jelenlegi vágyainkból és motivációnkból, a jelenlegi egészségi állapotunkból stb.) kell kiindulnunk.
Gondoljunk csak bele!
Végezzünk el egy gondolatkísérletet!
- Ha fiatal felnőtteknek adnánk 500.000 Ft-ot, vajon mit kezdenének vele? Az én feltevésem az, hogy döntő többségük valószínűleg gond nélkül el tudná költeni ezt az összeget, egy csomó ötletük lenne rá.
- És ha olyan nyugdíjasoknak adnánk ugyanennyit, akik nem a létminimum határán, hanem kielégítő anyagi körülmények között élnek, ők vajon mit tennének vele? Az én feltételezésem az, hogy döntő többségük félretenné (vagy későbbre, vagy az unokáknak), és összességében jóval kevesebbet költenének belőle magukra.
Tücskök és hangyák
Érdemes megfigyelni, hogyan öröklődik generációról generációra (transzgenerációsan) az előrelátó megtakarítások fontosságáról szóló kollektív tanítás a tücsök és a hangya meséjében: a hangya – aki egész nyáron szorgosan felkészült a hideg időre – télen lényegesen jobban járt, mint a tücsök, aki csak játszott vígan a napsütötte réten.
A hangya a megfeszített munkájának köszönhetően gond nélkül túlvészelte a telet, míg a tücsök komoly gondba került. Egyértelmű tehát az üzenet: ha nem takarékoskodunk és nem készülünk fel előrelátó módon a várható nehéz időkre, akkor később könnyen kiszolgáltatottá válhatunk. Ez kétségkívül egy fontos tanítás. Ám ahogyan arra Bill Perkins felhívta a figyelmemet Halj meg nullával című könyvében:
a tücsök és a hangya meséje semmilyen formában nem szól arról, hogy a hangya mikor fog eljutni oda, hogy ő is játsszon: nyáron szorgosan felkészül, télen könnyedén túlél – és ennyi.
Biztosan az az üdvözítő, ha tökéletes hangya-életet élünk?
Emlékosztalék – éld meg minél előbb az élményeidet!
Egy másik megfontolandó tényező szintén Perkins könyvéből származik: az, amit ő emlékosztaléknak nevez. Érdekes megközelítése abból indul ki, hogy életünk nem más, mint az élményeink összessége.
Nem maga a pénz adja számunkra a boldogságot, hanem a megélt élmények.
Élményeink pedig (amelyekhez idő és sokszor pénz szükséges) nem csak abban a pillanatban nyújtanak örömet, boldogságot számunkra, amikor megéljük őket – tekinthetünk rájuk befektetésekként is, melyek később, időről időre osztalékot fizetnek számunkra. Ez esetben emlékosztalékot. És ezt az osztalékot egészen addig kapjuk, amíg vissza tudunk emlékezni a megélt élményeinkre.
Gondoljunk csak azokra az esetekre, amikor nosztalgiázva visszanézzük egy számunkra nagy élménynek számító eseményről készült fényképeinket. Vagy amikor a néhány nappal vagy évvel ezelőtti „nagy sztorikat” meséljük az ismerősöknek fülig érő szájjal. Esetleg amikor év végéhez érve visszaemlékszünk az elmúlt esztendő pozitív történéseire is. (Ha mindez rád kevéssé jellemző, mindenképpen hasznos lehet rendszeressé tenned, hogy minél több emlékosztalékot vehess ki élményeid után.) Lehet, hogy a megélt boldogság foka utólag már nem lesz ugyanakkora, mint az eredeti élmény közben – ettől még igenis pozitív érzelmi hatással van ránk, amikor gondolatban újra és újra átélhetünk egy kellemes emléket.
Innen már csak egy apró ugrás a végső következtetés:
minél fiatalabb korban szánjuk rá magunkat egy potenciálisan sokat jelentő élményre, annál többet vehetünk ki belőle hátralévő életünk során.
Mindez tehát még egy érv amellett, hogy ne halogassuk túl sokáig egy-egy élmény megélését, még ha költségekkel is jár. Vannak ugyanis a pénzen kívüli, egyéb költségek is. Jobban járunk, ha egy-egy pénzügyi tervezés során olyan, nem megfogható, kevéssé racionális tényezőkkel is számolnunk, mint az emlékosztalék.
A tücsök és a hangya között félúton
Sokan élhetnek meg bűntudatot, szégyenérzetet, amikor kiadnak egy nagyobb összeget egy nagyszerűnek ígérkező programra, vagy egy olyan használati tárgyra, ami egyébként lelkesíti őket, és amitől sokat várnak. A nagyobb összegek kiadása szembemegy azzal, amit gyermekkorunk óta hallunk a felnőttektől – és a mesékből – a helyes pénzügyi döntések kapcsán.
Egydimenzióssá szűkítjük a helyzetet: ha most elköltök egy nagyobb összeget, akkor felelőtlen vagyok. Meggondolatlan. Semmirekellő. Rossz. Szófogadatlan! És közben eszünkbe sem jut, hogy létezik más nézőpont is: hogy mennyi mindent veszíthetünk azáltal, ha mindig az ősi tanítás mentén élünk, és spórolunk a nehezebb időkre.
Még egyszer: ez a cikk senkit sem arra biztat, hogy éljen mindig tücsök-módra, hedonisztikusan és felelőtlenül, mintha nem lenne holnap. A népi bölcsességeknek – mint ahogyan a tücsök és hangya meséjének is –, megvan az alapjuk.
De egyik bölcsesség sem ér semmit, ha kritikai szemlélet nélkül, önmagában fogadjuk el, nem figyelve a teljes képre, a saját helyzetünkre, a változó realitásokra.
Tücsök vagy hangya? Mint oly sok esetben, itt is igaz, hogy egyik szélsőség sem üdvözítő teljesen. Egyrészt előrelátónak és megfontoltnak kell lennünk, anyagilag is felkészülve a várható nehezebb időszakokra (mint például a nyugdíjaskor). Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról sem, hogy „játsszunk a szabadban”, amíg lehet. Ennek az egyensúlynak a megtalálása életünk egyik legfontosabb feladata.
Felhasznált irodalom
- Bill Perkins: Halj meg nullával. A4C Books, 2023
- Morgan Housel: A pénz pszichológiája. A4C Books, 2025
Ha szeretnél még többet megtudni a pénzügyi tudatosságról, lépj be az Önazonos Vagyok Klubba!
Ha pedig az érdekel, miért számít tabunak még mindig a pénz témája, hallgasd meg Amiről nem beszélünk… podcast kapcsolódó epizódját az alábbi képre kattintva!
