Életünk folyamán különböző élethelyzetek más és más reakciókat, viselkedési módot és viszonyulást igényelnek. A környezet, amelyben felnőttünk, a család, az iskola, a munka, a párkapcsolatok mind hatással vannak arra, ahogy a személyiségünk formálódik.
Gyermekként hatalmas érzékenységgel indulunk. Azonban – éppen azért, amiért ilyen védtelenek vagyunk a külvilágból érkező negatív élményekkel szemben –, a pszichénk már ebben a korai szakaszban kénytelen alkalmazkodni, és felvértezni minket különböző eszközökkel.
Apránként megtanuljuk, hogy nem minden helyzet alkalmas arra, hogy sebezhetőek legyünk. Megtapasztaljuk azt, hogy a milyenségünk bizonyos aspektusait nem mutathatjuk meg egyes környezetekben, míg más személyiségjegyeinket, jellemvonásainkat kifejezetten jutalmazzák. (Nem csak a család, de akár a társadalom szintjén is.)
Ezeknek a kisebb vagy nagyobb intenzitású, negatív vagy pozitív élményeknek a hatására kerülnek némely tulajdonságaink előtérbe, és válnak a mások előtt felvállalt személyiségünk részévé, míg a többi részünk a háttérbe, a tudattalanba szorulva kénytelen létezni – ez utóbbit nevezte Carl Jung árnyéknak.
A Hal és Sidra Stone által kidolgozott Voice Dialogue rendszerben az előtérben lévő, elsősorban a védelmünket és boldogulásunkat szolgáló részeket elsődleges énrészeknek nevezzük. Az ezzel összeegyeztethetetlen részeket pedig kitagadott részeknek.
Az ő munkásságuk nyomán szeretném bemutatni most egy rendkívül fontos és hangsúlyos részünket, az úgynevezett belső kritikust.
A kritikus születése és a környezet szerepe
A kritikus eredete arra az időszakra vezethető vissza, amikor gyermekként rendkívül érzékenyen reagálunk a megszégyenítésre és bírálatra.
Ez az az időszak, amikor a társadalmi együttélés és családrendszerünk szabályait szívjuk magunkba. Itt érkezik meg a belső kritikus. A a részünk, amelyiknek többek között az a funkciója, hogy tárolja ezeket a szabályokat. Gondoskodik róla, hogy a „vonalon belül” maradjunk, ezáltal pedig elkerüljük a bántást, a megszégyenítést.
Fontos ezen a ponton megemlíteni, hogy a belső kritikus nem ellenségünk, hanem egy sokszor nagyon félreértett részünk, akinek az eredeti szándéka az, hogy minket védelmezzen, és ezért sokszor rengeteget tesz, és nagyon igyekszik.
Hogyan éri ezt el?
A kritikus ars poeticája, hogy úgy akar minket megvédeni, hogy hamarabb ér oda hozzánk a kritikájával a külső negatív hatásnál.
Ebben a törekvésében olyan emlékanyagból dolgozik, mint a szüleink kritikája, az iskolai élcelődések, tanáraink elmarasztalása vagy esetleg egy volt párunk bántó szavai.
Ebből is sejthetjük már, hogy a kritikussal való ismerkedés során éppen annyira fontos lesz a jelenlegi környezetünk velünk szemben tanúsított viselkedését figyelembe venni, mint azt megvizsgálni, hogy igazak-e még a történetek, amelyekben a belső kritikus hisz. Hogy ugyanazok a veszélyek leselkednek-e ránk még mindig, mint amikor a bántás ért bennünket.
Egy olyan környezetben ugyanis, ahol sok „külső szövetségese” van a belső kritikusnak, azaz a minket körülvevő emberek rendre bíráló, romboló megjegyzéseket tesznek ránk, mindhiába próbálnánk a védelmünkre szakosodott „belső munkatársunkat” kérlelni, hogy kevésbé igyekezzen a segítségünkre sietni – a külső bizonyítékok számára ennek az ellenkezőjét mondják.
A belső kritikus hatása az énképre – Az áldó vagy átkozó isteni tekintet
Edward Edinger, jungi analitikus, az Ego and Archetype című könyvében írt arról, hogy a személyiségfejlődés korai szakaszában a gyermek identitásában még nem szeparálódott, szinte teljesen azonosnak érzi magát a szülővel. Úgy is mondhatnánk, hogy jungi értelemben történik egy Self-projekció. Ilyenkor a belső, pszichés központ, az archetipikus Self (amelyet egy kis elrugaszkodással belső istenképnek nevezhetünk) kivetül az anyára/apára. Történik egy erős misztifikáció, a szülő egyfajta transzperszonális hatalommal való felruházása a gyerek részéről.
Ebben a kontextusban anya és apa szava egyenlő lesz „isten szavával”, és ha bármelyikük elutasít, az olyan érzés lesz, mintha isten utasítaná el a létezésünket.
Az adleri és jungi irányzatokban képződött analitikus és teológus, Robert Moore egy előadásában említi, hogy a szülő tekintete ezen a projekción keresztül olyan hatalommal ruházódik fel, amely képes elfogadásával áldást adni a gyermek milyenségére, az elfogadás hiánya vagy a bírálat pedig képes egyfajta „átokként” rögzülni a gyermekben; egy olyan mély tanulásként, amely azt mondja: „Nem vagyok szerethető.”
Tehát ha azt mondom, hogy az önelfogadásunk „izma”, a Self, azaz ősvalónk a gyermekkori projekciónkon keresztül elszíneződik a „nem-elfogadhatóságunk” emlékeivel, akkor egyből nyilvánvalóvá válik, hogy mennyire meghatározó az énkép szempontjából a szülői hatás, és nem meglepő az sem, hogy
a belső kritikus gyakran még szókészletében is az egyik vagy másik bíráló szülőre emlékeztet.
Mert amennyire bíráló volt velünk a Self-projekciómon keresztül istenségnek öltöztetett szülő (illetve később más tekintélyszemélyek), annyira leszünk hajlamosak arra, hogy kritikusak legyünk saját magunkkal.
A kritikus szerepe később – A rádió, amely állandóan szól
Hal Stone és Sidra Stone a belső kritikust, a bíráló gondolatokat mantrázó énrészünket egy olyan rádióhoz hasonlította, amelyet sokan már annyira régen hallgatunk háttérzajként, hogy fel sem tűnik nekünk a létezése.
A kritikus részünkről való tudatosodás előtt azt hihetjük, hogy ez az erős, túlzóan kritikus vélemény az, amit magunkról valójában gondolunk. Meg sem jelenik annak a gondolata, hogy esetleg valahonnan észrevétlenül szívtuk magunkba, tettük a sajátunkká, és hagytuk neki, hogy belsővé vált autoritásként állítsa fel a mércéket velünk szemben, és alkosson szabályokat az életünk felett.
„Én mindig csak a maximummal érem be” – mondjuk büszkén, mit sem sejtve azt, hogy valójában egy szigorú belső parancsnok követeléseit teljesítjük, és talán észre sem vesszünk, tudattalanul tartunk attól, mi történne, ha megszegnénk a szabályait.
Gyakran tetten érhetjük a belső kritikus működését ott, amikor éppen életünk „nagy hibáit”, „tévedéseinket” veszi lajstromba. Esetleg ezekből készít nekünk lefekvés előtti montázst…
Eközben azt az érzést keltheti bennünk, hogy teljesen elvárható emberileg, hogy ne tanulás útján fejlődjünk, hanem mindent elsőre „jól” csináljunk. Ez a kritikus olvasatában annyit tesz, hogy elkerüljük azokat a helyzeteket, amelyekért a környezetünkben régen vagy jelenleg jelen lévő – feltehetően szintén erős belső kritikussal rendelkező – személyektől bírálatot kaphattunk volna.
Jellemző még rá az összehasonlítás, a „túl ilyen vagy olyan vagy” gondolatok. De az is, hogy a kritikus pontosan tudni véli, éppen „mi a baj velünk” kívül vagy belül. Ennek megfelelően a testképünket, a testünkkel való viszonyt is meghatározza. Gyakran az ő működése az, ami miatt nehezen tudjuk beengedni a pozitív visszajelzéseket, bókokat.
A belső kritikusnak alapvető információforrása az is, hogy a társadalomban mit jutalmaznak, mit tartanak szépnek és kívánatosnak, így a reklámokból, a médiából érkező képek – akár nők, akár férfiak esetében – egyfajta összehasonlítási alappá válnak.
Az önismereti vagy individuációs úton haladva valójában a belső kritikus merev szabályai azok, amelyek akadályozhatják az önazonos milyenségünk kibontakozását, az önmagunkká válást.
A kritikus interakciója más részeinkkel
A belső kritikus nem kizárólag a bíráló megjegyzésein keresztül van ránk hatással. Mivel ezek az énrészeink hatással vannak egymásra is, így a kritikus más részekkel is kapcsolatba lép, együttműködik.
Könyörtelen mércéi, az általa felállított elvárások, sokszor remek munícióként szolgálnak a belső hajcsár énrészünknek. Utóbbi valójában egy nagyon fontos erőforrásunk, egy fantasztikus végrehajtó. Azonban mivel éppen a céltudatos végrehajtás a feladata, és a kitűzött célokat egyfajta csőlátással hajlamos végezni, nehéz neki határt szabni.
A kritikusnak az a nézete, hogy a társadalmi elvárások mentén mit szabad nekünk és mit nem, a megfelelési kényszeres részünket aktiválhatja. Ennek mentén az is elképzelhető, hogy egyfajta alárendelődő, gyerekszerepbe kerülünk, amelyben mintegy automatikusan a másik fél ítélkező/bíráló szülő énrészére kapcsolódunk rá, azaz
könnyen kerülhetünk olyan dinamikákba, hogy hagyjuk, hogy a másik fél kéretlenül osszon nekünk tanácsokat vagy törjön pálcát a fejünk fölött.
A legfontosabb viszont, hogy amit a kritikus és a többi elsődleges részünk védeni próbál, az az érzékeny, sérülékeny gyermek részünk. Az ő megszégyenüléstől, kritikától, magánytól való félelme az, amely a legtöbb esetben motivációként szolgál a kritikusnak.
Kedves Olvasó! Ez az írás egy kétrészes cikksorozat első része volt. Folytatását (a belső kritikus szelídítéséről) erre a linkre kattintva olvashatod el.
Felhasznált irodalom
- Ego and Archetype – Edward F. Edinger, Shambhala; Reissue edition (August 25, 1992)
- Robert Moore – King, Warrior, Magician, Lover előadássorozat (1989, 1990 C.G. Jung Institute of Chicago)
- Hal Stone, Sidra Stone – The Voice Dialogue Video/Audio Series
- Hal Stone, Sidra Stone – Embracing Our Selves, The Voice Dialogue Manual, New World Library, 1989
- Hal Stone, Sidra Stone – Meet your Inner Critic, The Mendocine Audio Casette Series, Delos Inc.
- Hal Stone, Sidra Stone – Embracing Your Inner Critic: Turning Self-Criticism into a Creative Asset, Harper One, 1993
