„Tudod, a Gabi régóta nagyivó… Manapság már a családjával is alig tölt időt, folyamatosan a kocsmában ül, vagy ha épp nem ott van, akkor otthon iszik. – De hát miért nem hagyja abba?” Hány és hány ehhez hasonló beszélgetésnek lehetünk nap mint nap fültanúi.
Hiába a rengeteg pszichoedukációs törekvés, még mindig megosztó gondolatnak számít az orvosok szakvéleménye, miszerint bármilyen függőség betegségként kezelendő. Rengetegen gondolják, hogy a szerhasználat legjobb ellenszere a puszta elhatározás, azaz a döntés, hogy „letesszük” – például az italt –, és mostantól tisztán élünk.
Ennél egy fokkal közelebb jár az igazsághoz, aki tudja, minden függőség hátterében valamilyen kielégítetlen érzelmi szükséglet húzódik meg.
Az alkoholbeteg nem azért iszik, mert élvezi a szédülést, hanem mert azt élvezi, hogy közben végre nem jut eszébe a magánya. Az üresség érzése. A szégyene. A sikertelenségei.
Szörnyű ördögi körbe kerül ezáltal, hiszen már az első tünetek megjelenésekor társadalmi stigmák kerülnek rá.
De mi van azzal a fajta függőséggel, amit a társadalom épp, hogy jutalmaz? Amiben minél mélyebbre csúszunk (általában ameddig csak egészségünk engedi), annál több elismerést és pénzt kaphatunk? Ebben a dinamikában rejlik a munkafüggőség kockázata.
Függőségek egyformasága
Egy rövid kísérlet erejéig helyettesítsük be az első mondat szavait a munkamániának megfelelő kifejezésekkel! „Tudod, a Gabi régóta munkamániás… Manapság már a családjával is alig tölt időt, folyamatosan az irodában ül, vagy ha épp nem ott van, akkor otthonról dolgozik.” Ilyesmi mondatokat is bizonyára hallottunk már, csak talán kevesebbszer és kevésbé elmarasztaló módon. (Én például olyannal is találkoztam, aki azt ecsetelte nagy büszkén, hogy a felettese olyan sokat túlórázik, hogy a gyerekei már szinte meg sem ismerik, mikor nagy ritkán mégis hazaesik fürdetésre.)
A munkafüggőséget nemcsak ünnepli, esetenként romantizálja is társadalmunk. Hány könyv és film főszereplője az erős, független hős, aki a szerelmi bánatából, egy nagy csalódásból vagy gyászból (a veszteségélmény megdolgozása helyett) a munkájába menekül? Ráadásul ezt egész sokáig (mindig egy újabb és újabb előléptetésig, kitüntetésig) látszólag „büntetlenül” folytathatja, és a munkához való egészségtelen viszonyára csak akkor derül fény, amikor az már testi tüneteket okoz nála.
Először talán csak fáradtságra, fej- és hátfájdalomra panaszkodik a „tipikus munkamániás”. Talán egy-két napra náthás lesz. Nem nagyon, csak épp annyira, hogy dolgozni ne tudjon – vagy ne olyan jól. Mindig kéznél van ugyanis még egy csésze kávé, még egy fájdalomcsillapító, esetleg egy kényelmesebb dolgozószék, amin már nem is olyan kellemetlen napi 10-12 órát ülni.
A testi tünetek következő szintje lehet a tikkelés, a migrén és a különböző izomgörcsök, de ez a cikk most nem ezeket hivatott taglalni. Amiről beszélni szeretnénk, az az, ahogyan a környezet és az egyén hajlamos elbagatellizálni, esetenként teljesen félreértelmezni a függőségnek ezen típusát.
Kényszeresség, elhanyagolt társas kapcsolatok és érzelmi szükségletek
Fontos leszögezni, hogy a munkafüggőség nem összetévesztendő azzal a helyzettel, amikor valaki egy mérgező vagy kizsákmányoló munkahelyen ragad kis időre, mert pillanatnyilag nem engedheti meg magának a váltást. A cikkben azokról van szó, akik megállhatnának, mégsem teszik – belső kényszerből fakadóan. A kettő közötti különbséget, persze, igen nehéz tetten érni.
Kinek ne lenne például olyan munkatársa (vagy esetleg épp ő maga az), aki hétfőnként a többiekre licitálva ecseteli, mennyit dolgozott a hétvégén, esetleg büszkén hajtogatja, hogy influenzásan sem áll le. Talán még azt is hozzáteszi, hogy mindez azért van, mert „a lelkiismerete nem engedi, hogy ne végezze el a feladatait”.
De fontos felismerni azt is, hogy ilyenkor a lelkiismeret
mi minden mást „enged meg”.
Például azt, hogy rosszul érezzük magunkat egész nap, vagy akár egész héten. Hogy kockáztassuk a testi és lelki épségünket (mert elhúzódik a gyógyulás folyamata, esetleg még súlyosbodik is a betegségünk).
A függőség tesz sikeressé? Nem!
Mi több, sokan vélik úgy – főleg, de nem kizárólag a kreatív szakmák képviselői közül –, hogy az általuk elvégzett munkát épp az aközben megélt szenvedés, annak foka hitelesíti. Nagy kultusszal bír az a vélekedés, miszerint „a legszebb, legértékesebb műalkotások fájdalomból születnek” – ehhez hasonló gondolat hangzik el például a Maria Callas tragikus végnapjait bemutató Angelina Jolie-film egyik jelenetében is.
Pedig már hogyne születne érvényes és értékes munka abból is, amit szeretünk, amit élvezünk, ami könnyen megy! Az egyik legjobb példát erre Trent Reznor négyszeres Grammy-díjas zenész, a Nine Inch Nails alapítója és napjaink egyik legfoglalkoztatottabb filmzene-szerzője, a Beats Music/Apple Music korábbi vezetője hozta egy interjúban. Arról mesélt, mennyire nehezére esett elfogadni annak idején, hogy az egyik (később a legnépszerűbbé vált) dala „csak úgy kiszaladt belőle” mindenféle szenvedés vagy erőlködés nélkül. Cakkompakk kettő óra alatt meg is volt – ellentétben azokkal a számokkal, amelyek nemcsak, hogy a legmélyebb lelki gondjaiból születtek, de amelyeket életre hívni is igazán nagy kihívás volt, és akár több hetes munkába került. Reznor egészen addig azt gondolta, a munkája valóban csak akkor lehet igazán értékes, ha komoly áldozatot követel tőle. Ezzel szemben az egyik legtöbbeket megszólító, legnagyobb sikereket elért zenéjét (Head Like A Hole) szenvedésmentesen, mi több, „játszva” szerezte.
Ezért fontos, hogy tudjuk „letenni a lantot”
Visszatérve a hétköznapibb példákhoz: bizony, gondot jelezhet, ha azt vesszük észre magunkon, hogy az a munka ér a szemünkben a legtöbbet, amire rámegy az egészségünk, amit betegen csinálunk meg, ami miatt éjjelente is dolgoznunk kell. Talán még az is belefér ilyenkor, hogy a társas kapcsolataink háttérbe szoruljanak, hogy lemondjuk a randit, a baráti kávézást, a szülinapot. Muszáj belátnunk, mennyire hasonlít mindez a már emlegetett alkoholbetegségre.
Arra, hogy pontosan mi hajlamosíthat a munkamániára, nincs általánosan érvényes válasz. Bár a belső kritikus és a megfelelési kényszeres énrészünknek lehet némi köze a dologhoz, mindenkit az egyéni élményei és tapasztalatai (gyerekkori traumái) tehetnek fogékonyabbá a függőségekre. Függőség lévén azonban a hirtelen megvonás következtében elvonási tünetek is jelentkezhetnek (elsősorban szorongás, alvászavar, szívpanaszok formájában), így ajánlott inkább professzionális segítséggel nekiveselkedni a munka „letételének”.
A munkamánia lehetséges jelei
Amennyiben azt gyanítod, nem teljesen egészséges a viszonyod a munkával, mielőbb kérj segítséget – akár az Önazonos Vagyok Klub keretében.
De hogy mégis miből gondolhatod, hogy dolgod lenne mindezzel? Íme, néhány jel, ami erre utalhat:
- akkor is túlórázol, amikor éppen nem kellene, csak hogy előre tudj dolgozni
- ritkán érzel elégedettséget a mindennapokban, de ha igen, az az esetek túlnyomó többségében a munkához köthető
- ha valami nem úgy alakul a munkában, ahogyan eltervezted, vagy szeretted volna, elöntenek az érzelmek, melyeket aztán nehezedre esik kontrollálni
- ha valamelyik munkatársad hibát vét egy feladatában, dühös, türelmetlen és irritált leszel, sértő dolgokat fogalmazol meg róla magadban (vagy akár hangosan)
- az elmúlt hónapban előfordult, hogy munka miatt mondtál le találkozót
- az elmúlt hónapban előfordult, hogy munka miatt borítottad fel az alvási rutinodat
- amikor éjjel felébredsz, sokáig nem tudsz visszaaludni, mert azonnal munkával kapcsolatos dolgokon kezd el tekerni az agyad
- amikor másokkal beszélgetsz, újra és újra a munka témájához kanyarodik vissza a mondandód
- szabadidődben is csekkolod az emailjeidet
- úgy érzed, sosem tudsz igazán kikapcsolni
- maximalistának tartod magad (és mások is annak tartanak)
- úgy érzed, folyamatos késésben vagy, ezért állandóan rohansz
- nincs hobbid
Felhasznált irodalom
- Bryan E. Robinson,Jane J. Carroll &Claudia Flowers. (2001). Marital Estrangement, Positive Affect, and Locus of Control Among Spouses of Workaholics and Spouses of Nonworkaholics: A National Study. The American Journal of Family Therapy. 29/5.
- Becca R. Brady,Stephen J. Vodanovich &Robert Rotunda. (2008). The Impact of Workaholism on Work-Family Conflict, Job Satisfaction, and Perception of Leisure Activities. The Psychologist-Manager Journal. 11/2.
- Porter, G. (2001). Workaholic tendencies and the high potential for stress among co-workers. International Journal of Stress Management, 8(2), 147–164.
Ha szeretnél dolgozni azon, hogy kevésbé telepedjen rá az életedre a munka, lépj be az Önazonos Vagyok Klubba!
Ha pedig a függőségek természete érdekel jobban, hallgasd meg az Amiről nem beszélünk… podcast kapcsolódó epizódját az alábbi képre kattintva!
