„Ami nem öl meg, az megerősít” – hangzik Friedrich Nietzsche német filozófus elhíresült gondolata, amit, ha szó szerint vennénk, könnyen az önámítás csapdájába eshetnénk. Életünk természetes velejárói a minket érő krízisek és, súlyosabb esetben, akár traumák is. Ezekkel azonban – akármilyen kiábrándító – nem jár automatikusan a megoldás, a gyógyulás vagy a növekedés lehetősége.
Önmagában botorság lenne az is, ha abbéli reményben merülnénk alá a fájdalom legmélyebb bugyraiba, hogy „azért csak jobb lesz ezután”.
Természetesen megtörténhet organikusan, azaz különösebb erőfeszítés nélkül, hogy jobb lesz minden, mint előtte volt, ahogy a víz megtalálja az útját a legkisebb réseken át, de ez korántsem törvényszerű. Legtöbbször igencsak sok összetevős, hogy egy megterhelő életeseményből erősebben jövünk-e ki. Mitől függ ennek az utóbbi forgatókönyvnek a megvalósulása?
A szenvedés tagadása
Amikor a szenvedés életünkben elfoglalt helyéről és értelméről beszélünk, kulcsfontosságú, hogy képesek vagyunk-e elfogadni, hogy a világban volt, van és lesz veszteség. A végesség tagadása egy filterezett univerzumot tár elénk, amiben valódi fejlődés helyett megrekedés és traumaismétlés jut osztályrészül.
A tagadás természetesen nem egy egyszerűen áthangolható viszonyulási mód. Feldolgozatlan tapasztalatok, feltáratlan, reflektálatlan belső élmények, félelmek, szorongások talaján keletkezik. Így rendkívül fontos, hogy önmagunk vagy mások megítélése helyett próbáljuk szelíd nyitottsággal megérteni és feltárni a tagadás (egyedi) hátterét.
A halálszorongás az emberiséggel egyidős
Három-négyéves korú gyermekeket már foglalkoztat annak a kérdése, hogy szüleik meghalnak-e egyszer. Nemrégiben hosszasan gondolkodtunk arról egy kisgyermekes anyuka barátnőmmel, hogyan lehet a leghitelesebben válaszolni a kicsik ilyen típusú kérdéseire. Többek között arra jutottunk, hogy nagyban segíti a szülőt magát is, ha van kialakult álláspontja azzal kapcsolatban, számára mit jelent az elmúlás, és hogyan vélekedik arról, mi vár ránk (ha vár egyáltalán) a halál után.
A végességgel, benne a magánnyal, izolációval, a fájdalommal, a fájdalomtól való félelemmel stb. mindannyiunknak van valamilyen kapcsolata, és mint ilyen, az emberiségnek univerzális tapasztalata. Tapasztalja a kisgyerek, de az édesanyja is, éppen úgy, ahogy a leggazdagabb és legszegényebb, a hatalmat gyakorló vezető, a sarki fűszeres, a lelkész és a pszichológus is. Ebben nem különbözünk, legfeljebb csupán abban, hol tartunk az elfogadás folyamatában.
Félelmetes ismeretlen
A szenvedés tagadása sokszor az ismeretlentől való félelemből ered. Fantáziáink, rémképeink vannak arról, milyen átélni például egy rablótámadást, szerettünk elvesztését vagy egy természeti katasztrófát, de valójában, míg nem kényszerülünk ilyen helyzetbe, nem tudhatjuk bizonyosan, hogyan reagálnánk.
A krízisek, traumatikus események okozta tartós stressznek többféle kifutási lehetősége van. Leegyszerűsítve: vagy visszatalálunk egyensúlyunkhoz (ezt nevezzük rezilienciának), vagy poszttraumás növekedést élünk át, vagy benne ragadunk a poszttraumás stressz állapotában, amely innentől életünk állandó kísérője lehet (rémálmok, irritáltság, lefagyás stb. formájában).
Annak, aki már „megjárta a poklot”, például egy bizonytalan kimenetelű betegséget diagnosztizáltak nála, ismeri a szakadékba zuhanást érzését. Az első sokk után a tagadás is ismerős válaszreakció lehet. De legtöbbször a tagadásból tovább mozdulunk, mert az élet, az élni akarás utat tör magának. Sokan a szakadék mélyére érve gondolkoznak el először azon, hogy milyen lépések vezettek idáig, vagy akkor teszik fel maguknak a nagy létkérdéseket. Többen ekkor jutnak el arra a pontra, hogy segítséget kérjenek.
De nem kizárólag saját bőrünkön tapasztalt sorsfordító élmények tükrében enyhíthető az ismeretlentől való szorongás. Sokszor egy másik ember története érint meg olyan mértékben, hogy szembenézzünk azzal, aminek addig hátat fordítottunk, és így elinduljunk a megküzdés útján.
Radikális elfogadás
A traumatikus életeseményeket követő minőségibb jóllét, azaz a poszttraumás növekedés lélektanával foglalkozó Dr. Edith Shiro klinikus szerint a növekedéshez vezető út első lépése a velünk történtek kendőzetlen tudatosítása és teljes elfogadása.
Annak a belátása, hogy amit átéltünk, az súlyos sebeket ejtett rajtunk.
Ebben a folyamatban az önmagunk, az elvesztett lehetőségeink, a kimaradás vagy megfosztottság élményének megsiratása megkerülhetetlen. Ahogy annak a megengedése is, hogy ez nem lesz könnyű. A gyász elevenünkbe hatol. Hossza rendkívül egyedi, lefolyása pedig ritka esetben lineáris: vannak benne visszaesések, könnyebb és nehezebb időszakok.
Ugyanakkor anélkül, hogy rá mernénk nézni a sérüléseinkre, nemigen tudnánk szeretettel és együttérzéssel fordulni önmagunk felé – és vice versa.
Az önegyüttérzés jelentősége
Képzeljük el, hogy a legjobb barátunkat kínzó veszteség éri, egy nap az általunk is jól ismert és szeretett kutyusa meghal. Nem kérdés, hogy felajánljuk a segítségünket, jelenlétünket a barátunknak, rendszeresen érdeklődünk hogyléte felől, fogjuk a kezét, akár sírunk vele együtt. Gondoljunk bele ennek a jelentésébe: így tudatjuk a másikkal, hogy fontos és érvényes, amit átél, támogatjuk, hogy mindezt szabadon kifejezheti, és hogy ezekkel az érzéseivel nem hagyjuk magára.
Most képzeljük el, hogy milyen hatása lenne annak, ha ebben saját magunkat is meg tudnánk erősíteni, amikor valami fájdalmas történt velünk. Ha képesek vagyunk szeretettel fordulni önmagunk felé és komolyan vesszük az érzéseinket, azzal kitárjuk a kaput annak a vizsgálódásnak, hogy milyen helyet foglal el az életünkben az átélt krízistapasztalat, és nem utolsó sorban, hogy mit üzen, mit tanít nekünk.
Értelem- és jelentésadás
Feltettük-e már magunknak azt a – korántsem egyszerűen megválaszolható – kérdést, hogy milyen értékek és jelentések mentén éljük az életünket? Az egzisztenciális pszichológia képviselői azt hangsúlyozzák, és többek között abban támogatják, kísérik a hozzájuk forduló klienseket, hogy ráleljenek a saját legbensőbb, legmélyebb olvasatukra az életük értelmével kapcsolatban.
Amennyiben az egyén rendelkezik egy többé-kevésbé stabil hitrendszerrel (amely nem kizárólag a vallásos értelemben vett hitet jelöli), az biztonságot nyújt számára azon a téren is, hogy milyen jelentést tulajdonít a kríziseknek és az azokat kísérő negatív megéléseknek.
Viktor E. Frankl, az egzisztenciális pszichológia egyik úttörője, a második világháborúban három éven keresztül különböző koncentrációs táborokban raboskodó, és ebből a tapasztalatából sokat merítő osztrák pszichiáter és neurológus szerint a létezés abszurditása abban rejlik, hogy – habár tudjuk, hogy szenvedésekkel teli utunk végén a halál vár ránk – minden időpillanatban rendelkezünk a választás szabadságával.
Az értelmes élet lehetősége mindig adott számunkra. Erre vonatkozik a „tragikus optimizmus” kifejezése.
Az emberi életív és összességében a létezés nagy misztériuma és feladata megtalálni ezt. Beleszületünk egy adott családba, társadalmi klímába stb. Hatnak ránk filozófiák, életfelfogások, a történelem viharainak különböző olvasatai, az érzelmek megélésének, a szenvedés, a fájdalom elviselhetőségének „bevált gyakorlatai”.
Ezekből a narratívákból szükséges kihámoznunk a saját igazságunkat – anélkül, hogy egy az egyben lemásolnánk azt, amit kaptunk. Így válunk lépésről lépésre azzá az autentikus önmagunkká, aki képes elnavigálni a legkülönfélébb léttapasztalatok között, és akár barátságot is tud kötni a szenvedés tényének megkerülhetetlenségével.
Felhasznált irodalom
- Edith Shiro (2023): A trauma váratlan ajándéka: Út a poszttraumás növekedéshez. Budapest, HVG.
- Kőváry Zoltán (2022): Bevezetés az egzisztenciális pszichológiába: Történet, elmélet és alkalmazás. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó.
Ha szeretnél egy elfogadó közösség tagja lenni, lépj be az Önazonos Vagyok Klubba!
