De van egy jó hírünk is: nevezetesen, hogy az önkorlátozó hiedelmek lebonthatók, átformálhatók. Tehát felnőttként is sokat tehetünk azért, hogy megváltoztassuk ezeket!
„Én mindig hülye voltam a matekhoz”
Apa ordít. Mérges. Valósággal tajtékzik. Vörös a feje. Ráadásul számomra semmi értelme nincs annak, amit kiabál, mert számokról, műveletekről óbégat. Ami nekem felfogható, az annyi, hogy neki van a világon a leghülyébb gyereke, aki még a szorzótáblát sem képes felfogni.
Ez egy tipikus késődélutáni jelenet kiskoromból, amikor apám „türelmesen” leült velem, hogy elmagyarázza a matekot.
Mivel a vége mindig ugyanaz lett, az első perctől szorongtam, leszállt elém az a bizonyos lila köd és képtelen voltam akár csak annyit is összeadni, hogy kettő meg kettő.
Akkor, ott, úgy nyolcévesen belém ivódott, hogy hülye vagyok a matekhoz, mint a tök. Olyannyira, hogy attól kezdve mindig csak a minimumot teljesítettem belőle. Kegyelemkettesre hajtottam. Még az érettségi bizonyítványom is úgy nézett ki, hogy négy jeles, egy elégséges.
Aztán a későbbiekben a felnőtt életemet tudatosan úgy alakítottam, hogy elkerüljem a számokat. És ez sikerült is! Ha olyan munka jött szembe, ahol össze kellett volna adnom két számot, inkább kimaradtam a projektből. Sok évvel később pedig, a pszichológia szakon megtalált a matematikai statisztika című csoda, amit nem lehetett kikerülni – de erről majd később… Ez a történet igényli a keretes szerkezetet.
Önkorlátozó hiedelmek nyomában
Ugye – ha nem is pontosan így, de egy kicsit másképp –, ismerős az imént leírt jelenet?
Mindannyian hordozunk magunkban korai kudarcélményeket, traumákat, amelyek, ha nem leplezzük le és tudatosítjuk őket időben, akár egy életre predesztinálják, hogy valamiben sikeresek leszünk, vagy sem.
Ha tartunk az újabb és újabb kudarctól, hajlamosak vagyunk elkerülő magatartást folytatni és közelébe sem menni olyan helyzeteknek, amelyekben kiderülhet a hiányosságunk – ezzel az elhárítással viszont rengeteg jó dologtól eleshetünk.
Épp ezért, nagyon fontos, hogy nézzünk szét a lelkünk házában: találunk-e ott egy-két, a poros sarokban pókhálósodó önkorlátozó hiedelmet, ami tönkreteszi az otthonunk összképét? Ha igen, itt az ideje, hogy foglalkozzunk vele!
Miből válhat önkorlátozó hiedelem?
Az önkorlátozó hiedelmek olyan negatív, korlátozó gondolatok, meggyőződések, amelyek akadályozzák az egészséges önbizalmat, a személyes fejlődést, a célok elérését, és tudat alatt befolyásolják a döntéseinket. Ezek önsorsrontáshoz vezethetnek.
- „Nem vagyok elég jó” – ha ezt érezzük, valószínű, nem kaptuk meg a szüleinktől a feltétel nélküli szeretetet.
- „Úgysem sikerül” – ezzel a gondolattal előrebocsátjuk, hogy tényleg nem fog, hiszen nem hisszük el magunkról, hogy működhet, ezért nem is igyekszünk a vágyott célért maximális erőbedobással küzdeni.
- „Mások sokkal tehetségesebbek nálam” – az összehasonlítgatással aláássuk az önértékelésünket, ráadásul általában olyasvalakikkel mérjük össze magunkat, akik az adott területen előrébb tartanak az életükben. Egészségesebb volna, ha a saját fejlődésünket mindig egyvalakivel mérnénk csak össze: az öt évvel ezelőtti, az egy évvel ezelőtti és a tegnapi önmagunkkal.
- „A pénzért keményen kell szenvedni” – kap el most a gondolat, amit gyerekként szintén annyit hallottam, de aztán rácáfolt az élet: világéletemben írtam, jól megéltem belőle, és ezt soha nem tekintettem még csak munkának sem, nemhogy szenvedésnek.
Mi lehet a „gyógymód” önsorsrontás ellen?
Az iménti példamondataim már sugallják: ezektől az önkorlátozó hiedelmektől (melyek talán nem is közvetlenül a mieink, hanem a „családi csomaggal” együtt kaptuk őket – ilyen például a szegénységtudat) meg lehet szabadulni.
Szerencsére a pszichológia eszköztárában sok-sok remek kognitív gyakorlat áll rendelkezésünkre, amelyek segítségével először beazonosíthatjuk, majd tudatosíthatjuk a káros mintázatokat, végül elkezdhetünk ellenük dolgozni. Így mindenekelőtt sikereket érhetünk el, végeredményben pedig elindulhatunk egy egészségesebb énkép felé.
Lássuk a lépéseket!
- Tudatosítás – az első és legfontosabb, hogy felismerjük és azonosítsuk a hiedelmeket.
- Kihívás elé állítás – kérdőjelezzük meg az adott hiedelmet: biztos, hogy igaz? „Akad esetleg az életemben bizonyíték az ellenkezőjére?”
- Pozitív átkeretezés – például a „nem vagyok elég jó” ismételgetése helyett: „fejlődöm, és egyre jobb leszek”.
- Kis lépések és cselekvés – kezdjük el új tapasztalatokkal, a gyakorlatban megcáfolni a hiedelmet.
- Külső segítség – ha egyedül nem megy, egy kognitív terápiában jártas pszichológus segíthet a mélyebb hiedelmek feloldásában.
A tudatosítás és azonosítás során fel kell térképeznünk az önkorlátozó hiedelmünket. Vizsgáljuk meg, mi az a gondolat, ami visszatart minket! Honnan ered? Mikor és milyen helyzetekben bénít meg bennünket? Írjuk össze a negatív gondolatokat, és keressük meg bennük az ismétlődő mintázatot.
Miután ezzel megvagyunk, szépen sorban kérdőjelezzük meg őket: „Biztos, hogy ez igaz? Mi rá a bizonyíték? Vannak ez alól kivételek?” Nagyon fontos, hogy a következő lépésben minden olyan bizonyítékot összeírjunk, ami az önkorlátozó hiedelem ellen szól.
Ezt követően jöhet a pozitív átkeretezés, amikor is szépen kicseréljük a listán szereplő negatív gondolatokat támogatóbb állításokra. „Sosem fog sikerülni” helyett, „ha kitartó vagyok, megtalálhatom a módját”. „Sosem lesz pénzem” helyett „ha képzem magam, új lehetőségekhez, ezáltal több pénzhez is juthatok”, vagy a „sosem lesz párom” helyett „minden nap magában hordozza a lehetőséget, hogy megtaláljam a társam, ám ehhez nyitnom kell a világra”.
Legjobb, ha a pozitív gondolatot rögtön kihívással is társítjuk, ami cselekvésre késztet. Hiszen, ahogyan egyik kedvenc gondolkodóm, Dr. Menis Yousry szokta mondani:
„ha továbbra is ugyanazt csinálod, amit eddig csináltál, akkor pontosan ugyanazt fogod kapni, amit eddig is kaptál”.
Épp ezért fontos, hogy a frissen kialakított pozitív gondolkodás mellé tűzzünk ki célt és – akár kis lépésekben – kezdjünk is tenni érte. Ezáltal sikerélményt szerezhetünk, azaz szépen, lassan kisöpörhetjük az önkorlátozó hiedelmet a pókhálós lélekszegletből.
Segíthet továbbá, ha a pozitív gondolatokat naponta, akár a tükör előtt, hangosan kimondva is mantrázzuk, emellett vizuálisan is megjelenítjük – például különleges „házi áldásként” kifüggesztjük a lakás számos pontjára.
Egyszerűen hangzik, ugye? Pedig nem az.
Az önkorlátozó hiedelmek nehezen adják meg magukat. Kézzel-lábbal tiltakoznak bennünk a megsemmisítés ellen, leginkább azért, mert bizonyos szempontból az ego védelmét szolgálják. Hiszen ha én előre eldöntöm magamról, hogy ilyen vagy olyan vagyok, és ennek tükrében erre meg arra nem vagyok képes, akkor megkímélem magam egy újabb esetleges csalódástól.
A hiedelmeink feloldásához – azoknak mélységétől függően – szükségünk lehet segítőtársra is.
Jó ötlet beavatni a társunkat, vagy a legjobb barátunkat, és arra kérni őt, erősítse bennünk az egészséges énünk hangját, és ha arra van szükségünk, visszhangozza, hogy nem vagyunk azonosak a hiedelmünkkel, le tudjuk tenni, és bármivel képesek vagyunk szembenézni, megküzdeni. Emellett, ha úgy érezzük, bátran kérjük a témában szakember segítségét.
Visszakanyarodva a személyes történetemhez…
… a hiedelmem, hogy számok láttán megbénulok, az egyetemen, a pszichológia szakon oldódott fel.
Persze, eleinte a kódolt mintázatom azonnal bekapcsolt, testem-lelkem küzdeni kezdett a matematikai statisztika ellen. Ha csak leültem a monitor elé, hogy bármit is megértsek, azonnal megfájdult a fejem, begörcsölt a nyakam, sőt a tesztek nyomkodásától egy ízben még ínhüvely-gyulladásom is lett, ami ordító pszichoszomatikus jelenség. (Főleg, ha arra gondolok, hogy tizenhárom nagyregény folyt már ki az ujjaimból, azelőtt mégsem tapasztaltam soha ilyen tünetet…)
Óriási volt bennem az ellentartás. De még nagyobb volt a motivációm, hogy a pszichológia szakot elvégezzem, amihez tudtam, hogy meg kell küzdenem a gyakorlati statisztika rémével. Eljött a pont, amikor úgy éreztem, én erre egyedül képtelen vagyok, így a csoporttársaimmal összefogva kis közösséget alkottunk és egy tanár segítségét kértük. A különóráinkon a szakértő türelmes volt, megértő, egyetlenegyszer sem emelte fel a hangját, és ha elértem egy apró sikert a megértés útján, rögtön megdicsért.
A közös munka során észrevétlenül feloldódott bennem a gyerekkoromból származtatható önkorlátozó hiedelem, miszerint a matematikához én hülye vagyok. A gyászos, szorongó, fekete keretes szemüvegemet vidám, magabiztos pirosra cseréltem a témában – ennek és a kitartásomnak köszönhetően ötösre abszolváltam mindkét egyetemi statisztikakurzust, miközben a saját példámon át tapasztalhattam meg, milyen csodálatos módszerekkel bír a kognitív pszichológia.
Ha szeretnéd kiirtani a gyerekkorodban gyökerező önkorlátozó hiedelmeidet, de a családod ebben látszólag nem támogat, hallgasd meg az Amiről nem beszélünk… podcast kapcsolódó epizódját az alábbi képre kattintva. Hátha segít jobban megértenetek egymást!
