Szülőnek lenni egy meglehetősen bizonytalan, sok frusztrációval járó, önfegyelmet és felnőttséget kívánó feladat. Míg mondjuk egy steaket jól megsütni sem egyszerű (aki próbálta, tudja, miről beszélek), annak az eredményét hamar megtapasztalhatjuk és a hibáinkból tanulva egyre jobbá válhatunk – a gyereknevelés visszajelzési ciklusa ezzel szemben körülbelül harminc év.
A sok nevelési probléma között nehéz rangsort állítani, de nagyon gyakran felmerülő téma, hogy mikor és hogyan mondjunk nemet a gyereknek.
Mennyi korlát a jó, miben korlátozzuk, hol adjunk keretet, hol legyünk rugalmasak? Mondjunk nemet? Soha ne mondjunk nemet? Következetesen mondjunk nemet? Ne mondjuk ki a nem szót, de azért korlátozzunk? Tereljük el a figyelmét nemet mondás helyett? Bízzunk a gyerek igényeiben? Ne bízzunk benne és mondjuk meg mi, mi hogy legyen?
Kultúra-, társadalom- és történelmi korszak-függő, hogyan gondolkodunk a gyerekről, a gyerekek igényeiről, a sikeres nevelésről, a nevelés céljáról, arról, hogy mi is az, amit a felnövekvő generációnak át kell adni. Az utóbbi idők jelentős pozitív eredménye, hogy a kötődő szemlélet teret nyert a közgondolkodásban.
Dr. Spock volt, aki elsőként széles körben ismertté tette (a 20. század közepén), hogy
- a kisbabák számára alapvető, hogy szeretve és biztonságban érezzék magukat, ezért ne hagyják őket sírni,
- a szülők tekintsék autonóm személyiségnek a gyerekeiket, és
- merev szabályok helyett rugalmasságot vigyenek a gyereknevelésbe.
Emellett Dr. Spock elévülhetetlen érdeme, hogy azt közvetítette: a szülő kompetens a saját gyermekében, bízhat a megérzéseiben.
Mára ez a szemlélet beivódott a közgondolkodásba, de versenyben van az autoriter, tekintélyelvű nevelés is. Hogyan igazodjunk el, mi a jó mérték korlátozásban, mennyi „nem” és frusztrálás fér bele amellett, hogy gyermekeink felé melegséggel, megértéssel fordulunk?
Sématerápia és nemet mondás
A sématerápia, mint egy viszonylag új és integratív, több szemléletet ötvöző pszichológiai módszer, nagyszerű alapelveket kínál számunkra a gyerekneveléshez. Gyakori tapasztalatom, hogy a hozzám fordulókkal egyéni folyamatban dolgozva nemcsak a saját gyermekkori hiányaik megértése és a személyes fejlődésük történik meg, hanem járulékos pozitívumként elkezdik jobban érteni saját gyermekeiket is.
Lássuk, hogyan segíthet a szemlélet a mindennapi nehéz nevelési helyzetekben!
A sématerápiás módszer alapjául szolgáló elmélet szerint minden kisbaba 5 érzelmi alapszükséglettel bír, ezek:
- a biztonságos kötődés – hogy egy gyermek szeretve és elfogadva érezze magát, értékeljék, és tudja, hogy számíthat a másokkal való jó kapcsolatra
- autonómia és kompetencia – hogy biztassák saját képességei gyakorlására, segítsék abban, hogy érezze a hatóerejét, életkorának megfelelően egyre több mindenre képes legyen
- reális korlátok és határok – erről szól ez a cikk: hogy a fejlődő gyermek fokozatosan megismerje a társas együttélés szabályait, illetve önfegyelmet és kitartást tanuljon
- érzelmek és szükségletek szabad kifejezése – hogy minden esetben elfogadást és figyelmet kapjon azzal kapcsolatban, hogy épp hogyan van és mit szeretne
- spontaneitás és játék – a kreatív, örömteli tevékenységek támogatása, a pihenés, feltöltődés fontosságának elismerése
A jó nevelés során ezeket a szükségleteket kell ügyes zsonglőrként egyszerre figyelembe vennünk: amikor adódik egy bármilyen nevelési helyzet, mindig érdemes az egészséges felnőtt énállapotunkból úgy ránézni gyermekünkre, hogy a szavai, érzelmei, viselkedése mögötti kielégületlen szükségletet keressük.
Egy személyes példa
Egyik gyermekem hároméves volt, amikor egy pihenős, feltöltődős napon elmentünk az egyik plázában található tengeri akváriumot megnézni, amit imád. Utána a szomszédos üzletben vásároltunk mindenféle felesleges gyermekörvendeztető kacatot, majd a cukrászdában elköltöttünk némi egészségtelen és finom eledelt, szóval törődésben, jó élményben nem volt hiány.
A pláza folyosóján már a parkoló felé haladva egy cukorkás standhoz értünk, ahol óriási, színes nyalókákat is árultak. (Ezúton is köszönöm minden szülő nevében a lehetőséget, hogy gyakorolhatjuk a nemet mondás szép művészetét!) Hároméves gyermekem – rendkívül meglepő módon – azonnal úgy érezte, hogy neki nyalóka KELL, amiben természetesen nem értettünk egyet.
A fáradt, túlingerlődött, és egyébként hároméves (tehát eleve kevés önszabályozással bíró) gyermekem ekkor önmagából kifordulva azt kezdte el kiabálni nekem, hogy „NEM SZERETEM, AMIKOR NEM CSINÁLOD AZT, AMIT ÉN AKAROK”. Segítségkérően néztem körül, remélve, hogy empatikus pillantásokat kapok a környezettől…
Ez pont egy olyan helyzet volt, amelyikben nem lett volna érdemes beadnom a derekamat, és igent mondanom a nyalókára.
Miért? Mert ha a szükségletek csokrát nézzük, itt leginkább arra volt szükség, hogy a gyermek azzal találkozzon, hogy nem kaphat meg mindent azonnal, amit szeretne. Nyilvánvalóan rögösebb ez az út (azaz egy fáradt és felajzott hároméves haragját kezelni egy pláza folyosóján), mint egy elégedetten cukrot ropogtató gyerekkel gyorsan elhagyni a helyet, de szükség volt arra, hogy ebben kereteket, fogódzókat kapjon.
Mivel egy háromévesről beszélünk, arról abszolút nem volt szó, hogy csendességre kértem volna. Ennyi idősen nem elvárható, hogy kimerültségében „ne zavarja a többi embert”.
Kifejezhette az érzéseit, teljes mértékben validáltam a dühét, megértettem, mennyire szerette volna azt a színes, édes (és egyébként nálunk általában „tiltólistán” lévő) dolgot. Vigasztaltam, majd az ölembe felemelve vittem a szomorú és frusztrált, nyalókátlan gyermeket a kocsiig.
De az édességkövetelésre csak egy nyugodt és stabil „nem”-et kapott. Értem, hogy szeretné, lesz is majd, hogy kap, de most nem.
„Nem” – korlát vagy kapaszkodó?
A gyerekek fejlődésében alapvetőek a keretek. Egy újszülött számára a világ kiszámíthatatlan és fenyegető, mivel a saját kezét sem tudja megfelelően irányítani és a viszkető orrát megvakarni. Autonómiaérzete a nulláról indul, másokra van szüksége az életben maradáshoz, rendkívül alacsony önszabályozási képességgel rendelkezik, érzelmei, indulatai a teljes világát elöntik kezdetben.
Abban, hogy ebből a kavargó állapotból érzelmileg egészséges felnőtt lelkületet alakítson ki majd, rendkívül nagy szerepe van a környezetnek, a szülői gondoskodásnak és útmutatásnak.
A szükségletek kétféle módon sérülhetnek: ha valamiből túl sokat, illetve ha túl keveset kap a gyerek.
Sajnos nagyon széles körben uralkodó az a fajta szemlélet, amiben a gyermeket csupán egy alacsony felnőttnek látják. A vele kapcsolatos elvárásokat és viselkedést gyakran olyan elképzelések alakítják, amik alapvetően tévesek. Ilyen az is, ha túlzott kontrollt gyakorolnak egy gyerek fölött, és túlságosan sokat várnak el tőle. Az olvasók egy részének minden bizonnyal ismerős az autoriter nevelés, a merev szabályok, a tekintélyelvűség „amíg az én kenyeremet eszed” típusú parancsoló, hideg, korlátozó szemlélete.
Sok szülő ebben felnőve és ettől elfordulva esik bele a másik végletbe, ahol a gyermek szélsőséges elfogadása azzal jár, hogy nem mondunk neki nemet, nehogy sérüljön, szomorkodjon, rossz érzést okozzunk.
A nevelésben rendkívül fontosak a szabályok és keretek.
Nemcsak azért, hogy felnőttkorában sikeres legyen (de egyébként azért is). Az érzelmi érettséghez hozzátartozik az önkontroll, a kitartás, az önfegyelem, a késleltetés képessége, egészséges felnőttként kell tudnunk várni, nehéz dolgokat tenni a későbbi jó érdekében, így fogunk tudni dolgozni, edzeni, egy hobbit kitartóan űzni, házimunkát végezni, új dolgokat megtanulni.
És kell tudni tekintettel lenni más emberekre és a társadalmi együttélés alapvető szabályaira: eligazodni abban, mikor lehet hangosan zenét hallgatni egy vékony falú társasházban; hogyan kell parkolni egy olyan helyen, ahol sokan mások is szeretnének; hogyan lehet általánosságban tiszteletben tartani egymást, miközben élünk.
Mire jók a korlátok?
De nemcsak a későbbi sikeres boldogulás miatt kellenek a keretek és határok! A gyerekek – bár ránézésre ez egyébként nem látszik – szoronganak a keretek nélküliségben. Azt mondhatjuk, hogy egy gyerek általában addig megy, amíg kerettel nem találkozik. Igaz ez egy, a játszótéren a világot felfedező kicsire is, akinek minden megtetsző homokozólapát azonnal kell; és egy önmagát kereső serdülőre is, aki úgy érzi, mindenben nagyon érett, de valójában még nagyon is szüksége van arra, hogy iránymutató felnőttek vegyék körül, és a megfelelő pontokon korlátokat adjanak. (Akkor is, ha ő ennek kitartóan az ellenkezőjét állítja.)
Érdemes azonban tényleg ésszerű helyre kitenni ezeket a korlátokat. Nem túl szűken, és nem túl tágan. Mit jelent ez?
A reális korlátok és határok alapszükséglet egyik ki nem elégítettsége az, ha a szülő egyszerűen csak nem teszi ki a kereteket, ahová kéne, hanem mást mutat – mondhatni, elkényezteti a gyermeket. Azt tanítja meg, hogy lehet éjjel kettőkor felkelve palacsintát süttetni a mamával, nem kell kivárni a sort a közértben, vagy nem kell megvárni, míg anya befejezi a dolgát, hogy mesét olvasson. Azaz hogy a gyerekre nem vonatkoznak a szabályok úgy, mint másokra, neki több jár (ebből lesz a feljogosítottság séma).
De az is lehet, hogy a szülő azért nem teszi ki ezeket a kereteket, mert egyáltalán nem foglalkozik a gyermekkel, elhanyagolja: a gyerek korán eldöntheti (kénytelen eldönteni), mit eszik, mikor és mit néz a tévében, mikor ér haza, tanul-e, mit és mennyit. Útmutatás, felnőtt segítség nélkül ebből sem lesz megfelelő önszabályozási képesség felnőttkorban (és elégtelen önkontroll séma alakul ki – ami természetesen elkényeztetés esetén is kialakulhat).
Hogyan csináljuk jól?
A keretek sokkal inkább jelentenek kapaszkodókat és útjelző táblákat a felnövekedés során, mint korlátozást. Természetesen nagyon széles annak a dimenziója, hogy mennyire „kemény” keretekről vagy kapaszkodókról beszélünk: ha a gyerek le akar futni a járdáról a forgalmas úttestre, akkor nem állunk neki kedélyesen javasolni, hogy ne tegye – egyszerűen megragadjuk és nem engedjük.
Számos kevésbé veszélyes kérdésben is nagyon hasznos az egyszerű, magyarázatok nélküli nem – minél kisebb a gyerek, annál inkább kerülni kell egyébként a felesleges beszédet, bonyolult magyarázatokat, az összefüggések taglalását. Nem kell indokolnunk és megmagyaráznunk egy kicsi gyereknek, hogy mit tesz a fogaival vagy az emésztésével a nyalóka, és hosszútávon milyen következményei vannak az egészségtelen táplálkozásnak.
A válasz egyszerűen csak nem.
De vannak helyzetek, amikor nem ez a fajta „nem” a célravezető, hanem jók a rugalmas, tárgyalható határok. Minél nagyobb egy gyerek, minél előrébb tart a fejlődésben, és minél kifinomultabb kérdésekről beszélünk, annál fontosabb, hogy a saját autonómiáját is érezze és az összefüggéseket is értse, tanulja.
Máshogy vagyunk jelen szülőként egy ötévessel, aki láthatóan hulla fáradt, de nem akar aludni menni – és máshogy egy serdülővel, aki nagyon szeretne részt venni egy programon, és annak az időbeli kereteit kell megtárgyalnunk.
Segítő kérdések
Nehéz ebben jól boldogulni. Minden szülő a saját személyiségével vesz részt a gyereknevelésben, a saját bizonytalanságai, aktiválódó érzékeny pontjai és nem megfelelő megküzdései is részt vesznek ebben.
- Aki önmarcangolásra hajlamos, az lehet, hogy nehezen dönti el, korlátozzon-e, majd lehet, hogy az elöntő szorongásra úgy reagál, hogy szélsőségesen kontrollálni próbálja a gyerek minden lépését.
- Van, akinek nehezére esik „rossz érzést okozni” a gyereknek, mert fél, hogy elveszíti a szeretetét.
- Van, aki minden határszegő viselkedéstől automatikusan dühös lesz, és erővel lép fel a gyerekkel szemben.
- Van, aki érzelemmentessé válik, ha konfliktus alakul ki valamilyen kérdésben, és a gyerek csak az érzelmi eltávolodottságot éli meg a szülőből.
Fontos megismerni a saját dinamikánkat, és ami nem hasznos, vagy a gyermekünknek ártó, azon tudatosan változtatni. A saját érzékeny pontjaink aktiválódásakor kiesünk a jó szülő szerepből, mindenki érdeke tehát, hogy ezekkel a működéseinkkel foglalkozzunk.
Legközelebb már könnyebb lesz
Általában véve mindig jó irányvonal lehet arra gondolni: mit tennénk, ha a gyerek egy asztalon hagyott pohár alkoholba készülne beleinni? A legtöbb szülő erre automatikusan azt tudja mondani: „Hát nem engedném!”
Érdemes ugyanígy tekinteni azokra a helyzetekre, amikor a gyerek szeretne valamit, ami igazából árt neki, amire nemet kellene mondani – de bejön a bizonytalanság, a belső rágódás, a „mi van, ha nem fog szeretni” vagy esetleg a túlzó harag, düh a szülő részéről.
- Le kéne feküdnie, de nem akar;
- nehezére esik elfogadni, hogy nem kap nyalókát;
- olyasmit kér, ami igazából kilóg a szokásainkból, szabályainkból…
Legyünk biztosak abban, hogy a keretek igazából kapaszkodók számára az életben.
De nagyon fontos, hogy minden egyes keretet úgy jelöljünk ki, hogy közben szem előtt tartsuk: arra is szüksége van, hogy az érzelmeit és szükségleteit kifejezhesse, és egyet nem értés esetén is érezhesse, hogy szeretjük és elfogadjuk.
Fontos, hogy életkorának megfelelő mértékben bátorítsuk az autonómiára, és arra is legyünk tekintettel, hogy pihennie és töltődnie is kell.
A gyermekünk nevelésében sokat segít, ha átgondoljuk, mik is a prioritásaink, és mit szeretnénk neki tanítani az életről. A gyerekek rendkívül sokat tanulnak mintakövetés alapján – elemi erejű, mit látnak tőlünk.
Nézzünk magunkba: mi magunk hogy vagyunk a szabályokkal, keretekkel, önkontrollal, másokra való együttéléssel! Ehhez néhány kérdés segítségül:
- Tudunk kitartóak lenni? Tudunk erőfeszítést tenni a céljaink érdekében?
- Tudunk önmérsékletet gyakorolni, mondjuk, a mobilozásban – vagy ezt csak tőle várjuk el?
- Mit tartunk megfelelőnek az egyéni érdek és a közösségben való megfelelés arányában?
- Milyen módon tartjuk elfogadhatónak a konfliktusok rendezését? Hogyan beszélünk egymással nehéz kérdésekről?
- Mit gondolunk, egy egészséges felnőttnek milyen készségekkel kell bírnia? Mi mindent kell adnunk a gyerekünknek lélektani funkciók (például önkontroll) tekintetében, hogy jól boldoguljon majd az életben?
Összegzés
Legyünk abban stabilak, hogy szülőként felállítjuk a gyerekeink számára a megfelelő kereteket, határokat, hiszen ők maguktól nem tudják. (Mindig gondoljunk egy újszülöttre: mennyi ilyen fajta tudással érkezik egy gyermek a világba?). Ez egy érzelmi alapszükséglet.
Létfontosságú, hogy a gyerekek kereteket kapjanak. Úgy jelöljük ki ezeket azonban, hogy közben a többi alapszükségletük se sérüljön. A keretek alapvetők, de a rugalmasság és a helyzethez való alkalmazkodás is jó, ha jelen van.
Alapszabályaink – mint például nem bántjuk egymást, odafigyelünk a saját épségünkre – lehetnek kőbe vésettek, számos keret lehet szuperstabil (például a következetes rutin, a fix napirendi pontok nagyon jó hatással vannak a gyerekekre), egyéb esetekben pedig rugalmasan mérlegelhetünk annak mentén, mi is a legfontosabb szükséglete a gyermeknek az aktuális helyzetben.
Mert az a legfontosabb, hogy ne csak a felszínt lássuk, és arra reagáljunk, hanem érzékelni tudjuk a gyermek viselkedése mögött meghúzódó érzelmi alapszükségleteket.
Amennyiben bővebben érdekel ez a téma, hallgasd meg az Amiről nem beszélünk… podcast kapcsolódó epizódját az alábbi képre kattintva!
